„Hajdec, hajdec!”

…avagy az első román csoportom


Csütörtök esti érkezésem után másnap reggel már pakoltunk is, és utaztunk ide Szovátára 3 napra. „Iskola másképpen” program zajlik egész tavasszal általános iskolás gyerekek számára, akik egy hosszúhétvégét nálunk töltve megtapasztalják, mire mennek az összefogással, hogyan legyenek kezdeményezőbbek és önállóbbak, természetre és egészséges - szabadban töltött mozgással teli - életre nyitottabbak.
Rögtön legelső élményem egy román csoporttal volt, akik Nagyváradról érkeztek. Ezek az ötödikesek zsizsegnek mint a kukacok és elképesztő hangosak zárt térben (=ebédlő), ezért is igyekeztünk a lehető legtöbbet kint lenni velük. Meg amúgy is outdoor tábor, vagy mifene.

Első megilletődésem, miszerint egy kumma szót nem fogok érteni a beszédükből, hamar elillant, mert egyrészt egy-két gyerkőc érti is a magyart, másrészt a nonverbre azért elég jól rátanultam a Bátor Táborban. Petinek meg egyébként is igaza van: „a hangsúlyból értenek ezek is, mint a kutyák!”. :) De nem csak a gyerekek, hanem én is – volt pár szituáció, amit (a románul szintén nem tudó) Katának „tolmácsoltam” magyarul, ő meg csak nézett, honnan értem ezt? Hát sehonnan, csak figyelem mit csinálnak, milyen gesztikulációt alkalmaznak, ki kihez és milyen tónusban beszél. Párszor Tibi, az oktató engem igazolt, mikor lefordította nekünk mi zajlott ténylegesen. :) Ezt eszméletlenül élvezem, hogy annyira rá kell hangolódni a gyerekekre, hogy értsem őket, és jó érzés, hogy megy is. A fontosabb szituációk úgyis megvannak, a többit meg kitalálom a szövegkörnyezetből, mint a Trónok Harca nézésekor :D

Egyszer szükség volt az ő tesztelésükre is, mennyire figyelnek-értenek: Tibi hátulmaradt egy lánykával a dombon, a maradék meg mint aki megbolondult, szaladt lefelé. Azt sem tudták igazán, merre, 18-an 20 fele rohantak, én meg csak rájuk üvöltöttem onnan fentről hogy „Fiúk, megállni!”, és bár biztos hogy nem értették, még talán hallani sem hallhatták már olyan messze jártak, de az feltűnt nekik, hogy valaki ordít és mind hátrafordult. S ha már hátrafordultak, megálltak, én meg mutogattam nekik, és abból megértették. :)

A másnapi programon aztán kiderült, könnyebb a kommunikáció, mint elsőre gondoltuk. Hamar felfedezték magukban, hogy tudnak pár szót angolul is, és mind többen értenek valamicskét magyarul, így végülis a társaság nagy részével el tudtam többé-kevésbé kommunikálni. Azt vettem észre, a túra végére már legalább egyszer mindegyik járt mellettem és kezdeményezett önálló beszélgetést :) Azt hiszem egy nap kellett nekik, hogy megértsék, tényleg létezik olyan ember, aki itt él, és mégsem ért románul.

A szombati napunk a nyelvi nehézségek leküzdése ellenére nem csak felvillanyozó volt: reggeltől kezdve szakadt az eső. No nem úgy, mintha dézsából öntenék, de esett tisztességesen és megállíthatatlanul. Esőkabáttal felszerelkezve indultunk el, Tibi nem ismer „rossz időjárást”; van ilyen meg olyan, de túrázni mindben lehet. :)

 

Az eső a meredekebb szakaszokat sárcsúzdává alakította, vicces volt nézni a kicsiket, ahogy néha végignyalják a földet :) Tibi úgy volt vele, hogy edződnek, de baja senkinek nem lett belőle szerencsére. Én meg milyen könnyen felveszem ezt a „a gyerek abból tanul, ha tapasztal” attitűdöt! A végére teljesen ráhangolódtam Tibi stílusára és én sem aggódtam túl a dolgokat :)

(a képen néhány gyereken látszik a sár mértéke...)

Az eső ellenére megálltunk az egyik sziklánál, amit alig ért víz, és kipróbáltattuk a gyerekekkel a sziklamászást. Még életükben nem is láttak ilyet, nem hogy próbálták (persze, magát a sportot nem, de azért én kiskoromban mindig mindenhova felmásztam, azt hittem ez egy gyereknél alap..), nagyon elcsodálkoztak hogy most ezt nekik meg kell próbálniuk… Mivel szakadt az eső tovább is, legtöbbször csak mi ketten Tibivel álltunk a sziklánál, ő biztosított (bagollyal! Ilyet sem láttam még :)), én pedig öltöztettem a gyerekeket sorban. Ilyenkor áldom a mászós múltamat és a bátorkodós képzést, mert nulla felkészítéssel kezembe nyomták az - egyébként számomra ismeretlen fajta – beülőt (itt úgy mondják: hám) és septiben fel kellett adnom ezt 19 gyerekre. Ahogy az egyik lejött a falról, adtam át a másikra, közben zuhog az eső, számolom állandóan a gyerekeket megvan-e mind (köszi, Mápó! ;)), utánuk nyúlok, ha csúsznának el a sáron, szóval izgalmas két és fél óránk volt.  :) A konklúzióm az, hogy a mai gyerekek egyáltalán nem bevállalósak, sőt, puhányak. Persze ez nem csak az egy csoport alapján szűrtem le, de már ott szembetűnt…

 A túra persze számomra sem volt könnyű. Hamar átázott a következő meredek szakaszon az esőkabátom, rajta keresztül a softshell pulcsim és a pólóm is, a gatyámból pedig egy kis folt maradt csak száraz:

 Volt is egy pillanatom az „ebédidős” pihenésnél, amikor előjött a pesti lányka belőlem, szarrá ázva puffogtam magamban, hogy majd biztos felfázom, csurom víz mindenem, legalább ne farmer, hanem valami túranadrág lenne rajtam (mielőtt megkérditek: nincs), satöbbi satöbbi, aztán odamentem Tibihez megkérdezni komolyan gondolta-e, hogy nem most azonnal visszafordulunk, hanem az eredeti tervnek megfelelőem még 4 órát fogunk túrázni? Ő pedig a legnagyobb nyugodtsággal csak annyit közölt, hogy „Rossz oktatót fogtál ki”. Én eltátottam a számat, majd mintha a kis lelki intermezzóm le sem játszódott volna folytattam tovább mosolyogva a napot. Mennyit számít a hozzáállás! :D

Délután még egyszer megálltunk egy hosszabb pihenőre, ahol rappeleztünk – én nem ismertem korábban ezt a szót, olyan kommandós ereszkedés-fajta, Tibi bekötötte a gyereket fönt, ő pedig saját magát engedve leereszkedett a falon (persze duplán biztosítva). Elképesztő élmény lehetett nekik, mind ezt jelezte vissza legemlékezetesebbnek a napról, nem az esőt :D

Sikerült egy olyan gyereket is felmotiválnom a falra, aki korábban semmiben nem vett részt, pedig nagy szája volt, de valamiért a magastól nagyon tartott. A kis barátja (a kedvencem, persze) odajött hozzá, miután már rávettem hogy legalább menjen föl Tibihez beöltözve, még mindig el tudja dönteni, akarja-e csinálni vagy visszajön, hogy „You can do this my friend, don’t be a chicken!” Elképesztő cuki, amikor két román gyerek angolul kommunikál egymással a kedvemért. A srác természetesen ha már fent volt, le is rappelezett, hatalmas vigyorral az arcán, a barátja rögtön meg is jegyezte neki a bátorságát: „You are not a chicken. You’re an elephant!” :D

Nap végére, olyan hat óra fele aztán kezdett felszakadozni a felhőzet, egyre inkább csak szemerkélt az eső, és mire vacsorára visszaértünk, már egészen kitisztult az ég.

A túra alatt nem csak a hozzáállásról meg a gyereknevelésről (:D) tanultam, de rám ragadtak új szavak, amiket egyenként kábé ötszázszor hallottam a hétvége alatt, ezért már beépültek a szótáramba:

- fetelor (ejtsd ugyanígy, jelentése: lányok)
- pláká (fogalmam sincs hogy kell leírni, de azt a kis táblácskát jelentette, amivel a Titanicos-jégtáblás játékot játszották a gyerekek)
- picior(a) (ejtsd: picsorá, az alap szó a picior, ami lábat jelent, ez valami olyan lehet, hogy „a lábad”)
- hai (háj, de ezek nem ám kifejezetten hosszú magánhangzók, az a-á között van inkább, ezt akkor mondták, amikor egymást motiválták fel a falra pl. „Hai Sarah!” „Hai, hai!”)
- és végül a címadó haidet (hájdec, jelentése kb: gyerünk, előre)

Egész kedvem lett nyelvet tanulni! :)