Közlekedés

Az autósokat kis országunktól keletre gondolom sokaknak nem kell bemutatnom. Mennek mint az állat; ha épp szembejön valaki - mert ők már kilométerek óta a szemközti sávban mennek - egy kormányrántással visszatérnek a saját sávjukba; kanyarokban padlógázzal hajtanak; a zebrán pedig kielőznek, ha megállsz átengedni valakit (tisztelet a kivételnek! De én a kis jól megszokott budapesti rutinjaimmal többször kaptam már szívrohamot). Idefele úton is akadtak cifra helyzetek: egyszer dupla záróvonalnál úgy előzött egy autó a szembe jövő sávban, hogy előlünk csak az utolsó pillanatban húzódott vissza a saját oldalára. Hatalmas fékcsikorgás és nagy levegők – na, ekkor azért Peti is megengedett magának egy 5 szóból álló szitokáradatot :D

Az egész országban alig van autópálya (az is többnyire Bukarest környékén), de szerencsére a Magyarországról érkezők is élvezhetik ezt a luxust kemény 50 km-en (Autostrada Transilvania, A3), Gyalu és Aranyosgyéres között, Kolozsvár és Torda elkerülő szakaszon. Az autópálya felhajtó már maga a gyönyör: az 52 km-ből kettőt erre szántak :D Megadják a módját. Képet sajnos nem tudok mellékelni, de lementettem a google mapsről: kétszeres, önmagába visszaforduló hurkot kell elképzelni. Tényleg hülyeség lett volna kisívben jobbra.

 Az útjelző táblák a megszokottak, kettő (számunkra) fura akadt: a tehenes és a fekete pontos. Ez utóbbiról megtudtuk, hogy baleseti gócpontot jelöl, a tehén pedig egyértelmű: itt nem kiugráló szarvasokra meg mókusokra lehet számítani, hanem ráérősen a főúton átkelő tehenekre. Nekik nem sürgős, neked se legyen az!

 

Nem szoktam érteni, miért szidják olyan sokan a budapesti tömegközlekedést, mert sok viszonylatban elég jó minőségű. Van, hogy késik, előfordul, hogy kimarad, de öt perc múlva akkor is jön valami, amire fel tudsz szállni (nagy átlagban – én például külvárosiként 20 percet szívtam egy ilyen esetben, úgyhogy 5 perc alatt kuss.) Kiváló az éjszakai közlekedés, egyre pontosabbak a menetrendek, és mióta Futár van, még a kijelzőkön is megjelenik mikor érkeznek a járatok. Igen, sokszor dugó van meg útlezárás meg baleset – de ez a városfejlesztésnek és az autóknak sokkal nagyobb részben köszönhető azért, mint a BKV-nak… Nem utolsósorban pedig úgy gondolom, hogy még mindig pénztárcabarát a budapesti havi bérlet ára. Ilyen szolgáltatást sehol nem kapsz ennyi pénzért. Ha olcsóbb, akkor annyival szarabb is, ha viszont német minőségű, akkor egy magyar keresettel megfizethetetlen. Egyébként is miért akarjuk mindig a nyugathoz mérni magunkat? Miért nem a lehetőségekhez és az adottságokhoz képest akarjuk kihozni a legjobbat?

Szívem szerint minden elégedetlenkedőt elküldenék Vársárhelyre közlekedni kicsit. Nem, ez nem a legrosszabb, itt még viszonylag jól szervezett a rendszer. Egy budapesti viszont kapásból azt gondolná, hogy megérkezett a balkánra.

A biciklisek jobb híján mennek úton, járdán, szembe a forgalommal (én is), mert semmi bicikliút (igaz, ebből a szempontból Bp. az utóbbi időben már messze az átlag fölé emelkedett – még akkor is, ha ez lenne a normális egy európai fővárosban). Rengeteg az egyirányú utca és a macskakövezés (bár ez utóbbi mondjuk legalább irtó romantikussá teszi a kis utcácskákat!!). A kátyúkról inkább ne is beszéljünk. Nem tudnék olyan 5 méteres szakaszt mondani, ahol ne lenne kettő (kivételek persze a kétsávos főutak). Peti első megjegyzése, mikor beértünk a városba: mi az, itt negatív fekvőrendőrök vannak? – ugyanis egy 50 méteren kb. 3 db olyan vájat van keresztbe az utcán, hogy csak úgy pattogsz a biciklin. Izgalmas, na. Néha halálfélelmes, de azért még mindig a legjobb közlekedési eszköz a bicikli. Még tanulom, de gyanítom ezt is meg lehet szokni. Lesz majd nagy szerelem a BKK-val, ha hazaérek Budapestre! :D

kis romantikus

a kátyú/négyzetméter arány viszonylag magas

Szovátára jellemzően autóval megyünk ki, tehát valamelyik oktató kivisz (és haza is hoz). Legelső napomon azonban a helyközi közlekedés úgynevezett „Maxi Taxiján” utaztunk ki, mivel a program már előző este elkezdődött, amikor én az országba érkeztem. A Maxi taxit úgy kell elképzelni, hogy egy fehér vagy sötétkék színű, kb. 15 férőhelyes kisbusz, ami nem megállóban, hanem egy random helyen áll meg minden településen. Gondolom azért annyira nem véletlenszerű, mert mindig volt, aki fel is szállt, ha megálltunk, tehát csak abból a szempontból random, hogy ha életedben először jársz ott, biztos nem találod meg a „megállót”. Konkrétan nem jelzi semmi. Egyszer csak megáll látszólag találomra kiválasztott helyen és le, illetve fölpakolja az utasokat. No hát a mi első utunkon csak az egyik irányt tapasztaltuk meg: a 15 fős kisbuszon a végére 26-an utaztunk a sofőrrel együtt :D Állni kényelmesen olyan 5en tudnak - mit kényelmesen, a kisbuszban dülöngélve, a csomagot a láb között tartva. De a komfortérzetünk azonnal megváltozott, amikor még felszálltak ketten. A következő megállóban még hárman. Konkrétan lábujjhegyen utaztam végig az egy órás útból 45 percet (mert aztán az egyik megállónál le is szálltak). Én csak nevettem magamban, mégiscsak tapasztalni jöttem ide, nem fogom elrontani az előttem álló időszakot, hogy már az első nap első órájában idegeskedem :D Meg amúgy is, mit értem volna vele?

A buszjegy zseniális. Kapsz egy papírdarabot, amit annak megfelelően tépnek el, mekkora távolságra utazol, és mennyit kell fizetned. Ebből látszik, hogy Vásárhely-Szováta viszonylaton 14 lei a menetdíj. :D

Útközben Szovátára is tapasztaltunk ám érdekességeket. Láttunk egy árokba futott autót (állva egyébként jó, ha egy centis sávot látsz a tájból az ablakon keresztül, én csak úgy fedeztem fel, hogy a busz közönsége egyként morajlott fel, hogy „Embeeer!” értsd: „Hát mit gondoltál?!”), elindulásnál pedig konkrétan a sövényen hajtott keresztül egy autós :D Ilyet én még nem láttam, fényes nappal, városban. Igaz, itt nincs zéró tolerancia az ittassággal, de annak az autónak a tulajdonosa valószínű még nem józanodott ki :D Konkrétan letarolt egy bokorsávot a blokk szélén. Pár pillanat pihenés az izgalmak kiheverésére, majd, mintha mi sem történt volna, kitolatott és elhajtott. :D

Szovátára érkezve Kata egész végetlenül meglátta az ismerős MOL kutat, úgyhogy gyorsan leszálltunk, amikor megállt a busz (persze fogalmunk sem volt, van-e még megállója Szovátán belül..). Mivel nincs megálló, nincs menetrend és be persze semmit nem mondanak, csak rutinból, vagy találomra lehet jó helyen leszállni. :D Elindultunk előre és csak mentünk és mentünk. Kata emlékezett, hogy sokat kell gyalogolni, de úgy rémlett neki, inkább földúton… Két kilométer után (persze csomagokkal megrakva) végül eljutottunk a mini viaduktig, ahol K. felismerte, hogy most biztosan nem jó fele vagyunk. Megkérdeztünk egy nénit (Szovátán a lakosság 90%-a magyar), és jajjgatva elmondta hogy pont a másik irányba indultunk el a kereszteződéstől :D Így tehát taxiba szálltunk (ezúttal igaziba), és elvitettük magunkat az OB központig. Hát nem mondom, ezt az 5 kilométert nem is baj, hogy autóval tettük meg :D

Vásárhelyen, a városban egyébként biciklivel közlekedünk, vagy gyalog. Nem nagyok a távolságok: az irodába lábon 20 perc alatt, bicajjal 10 perc alatt be lehet érni. Igaz, most kicsit meg vagyok lőve, mert tegnap úgy lepattant a lánc a biciklimről, hogy eltört, és eldeformálta a kereket, nekiszorítva a pedálnak, úgyhogy most mozdítani nem tudom :( Szerencse, hogy még a melóhely közelében történt, mert így csak egy 100 méteres szakaszon kellett emelve visszacipelnem. Íme a kis sebesült:

Szurkoljatok, hogy meg tudják javítani! Bicajjal közlekedni azért mégiscsak kényelmesebb.

„Hajdec, hajdec!”

…avagy az első román csoportom


Csütörtök esti érkezésem után másnap reggel már pakoltunk is, és utaztunk ide Szovátára 3 napra. „Iskola másképpen” program zajlik egész tavasszal általános iskolás gyerekek számára, akik egy hosszúhétvégét nálunk töltve megtapasztalják, mire mennek az összefogással, hogyan legyenek kezdeményezőbbek és önállóbbak, természetre és egészséges - szabadban töltött mozgással teli - életre nyitottabbak.
Rögtön legelső élményem egy román csoporttal volt, akik Nagyváradról érkeztek. Ezek az ötödikesek zsizsegnek mint a kukacok és elképesztő hangosak zárt térben (=ebédlő), ezért is igyekeztünk a lehető legtöbbet kint lenni velük. Meg amúgy is outdoor tábor, vagy mifene.

Első megilletődésem, miszerint egy kumma szót nem fogok érteni a beszédükből, hamar elillant, mert egyrészt egy-két gyerkőc érti is a magyart, másrészt a nonverbre azért elég jól rátanultam a Bátor Táborban. Petinek meg egyébként is igaza van: „a hangsúlyból értenek ezek is, mint a kutyák!”. :) De nem csak a gyerekek, hanem én is – volt pár szituáció, amit (a románul szintén nem tudó) Katának „tolmácsoltam” magyarul, ő meg csak nézett, honnan értem ezt? Hát sehonnan, csak figyelem mit csinálnak, milyen gesztikulációt alkalmaznak, ki kihez és milyen tónusban beszél. Párszor Tibi, az oktató engem igazolt, mikor lefordította nekünk mi zajlott ténylegesen. :) Ezt eszméletlenül élvezem, hogy annyira rá kell hangolódni a gyerekekre, hogy értsem őket, és jó érzés, hogy megy is. A fontosabb szituációk úgyis megvannak, a többit meg kitalálom a szövegkörnyezetből, mint a Trónok Harca nézésekor :D

Egyszer szükség volt az ő tesztelésükre is, mennyire figyelnek-értenek: Tibi hátulmaradt egy lánykával a dombon, a maradék meg mint aki megbolondult, szaladt lefelé. Azt sem tudták igazán, merre, 18-an 20 fele rohantak, én meg csak rájuk üvöltöttem onnan fentről hogy „Fiúk, megállni!”, és bár biztos hogy nem értették, még talán hallani sem hallhatták már olyan messze jártak, de az feltűnt nekik, hogy valaki ordít és mind hátrafordult. S ha már hátrafordultak, megálltak, én meg mutogattam nekik, és abból megértették. :)

A másnapi programon aztán kiderült, könnyebb a kommunikáció, mint elsőre gondoltuk. Hamar felfedezték magukban, hogy tudnak pár szót angolul is, és mind többen értenek valamicskét magyarul, így végülis a társaság nagy részével el tudtam többé-kevésbé kommunikálni. Azt vettem észre, a túra végére már legalább egyszer mindegyik járt mellettem és kezdeményezett önálló beszélgetést :) Azt hiszem egy nap kellett nekik, hogy megértsék, tényleg létezik olyan ember, aki itt él, és mégsem ért románul.

A szombati napunk a nyelvi nehézségek leküzdése ellenére nem csak felvillanyozó volt: reggeltől kezdve szakadt az eső. No nem úgy, mintha dézsából öntenék, de esett tisztességesen és megállíthatatlanul. Esőkabáttal felszerelkezve indultunk el, Tibi nem ismer „rossz időjárást”; van ilyen meg olyan, de túrázni mindben lehet. :)

 

Az eső a meredekebb szakaszokat sárcsúzdává alakította, vicces volt nézni a kicsiket, ahogy néha végignyalják a földet :) Tibi úgy volt vele, hogy edződnek, de baja senkinek nem lett belőle szerencsére. Én meg milyen könnyen felveszem ezt a „a gyerek abból tanul, ha tapasztal” attitűdöt! A végére teljesen ráhangolódtam Tibi stílusára és én sem aggódtam túl a dolgokat :)

(a képen néhány gyereken látszik a sár mértéke...)

Az eső ellenére megálltunk az egyik sziklánál, amit alig ért víz, és kipróbáltattuk a gyerekekkel a sziklamászást. Még életükben nem is láttak ilyet, nem hogy próbálták (persze, magát a sportot nem, de azért én kiskoromban mindig mindenhova felmásztam, azt hittem ez egy gyereknél alap..), nagyon elcsodálkoztak hogy most ezt nekik meg kell próbálniuk… Mivel szakadt az eső tovább is, legtöbbször csak mi ketten Tibivel álltunk a sziklánál, ő biztosított (bagollyal! Ilyet sem láttam még :)), én pedig öltöztettem a gyerekeket sorban. Ilyenkor áldom a mászós múltamat és a bátorkodós képzést, mert nulla felkészítéssel kezembe nyomták az - egyébként számomra ismeretlen fajta – beülőt (itt úgy mondják: hám) és septiben fel kellett adnom ezt 19 gyerekre. Ahogy az egyik lejött a falról, adtam át a másikra, közben zuhog az eső, számolom állandóan a gyerekeket megvan-e mind (köszi, Mápó! ;)), utánuk nyúlok, ha csúsznának el a sáron, szóval izgalmas két és fél óránk volt.  :) A konklúzióm az, hogy a mai gyerekek egyáltalán nem bevállalósak, sőt, puhányak. Persze ez nem csak az egy csoport alapján szűrtem le, de már ott szembetűnt…

 A túra persze számomra sem volt könnyű. Hamar átázott a következő meredek szakaszon az esőkabátom, rajta keresztül a softshell pulcsim és a pólóm is, a gatyámból pedig egy kis folt maradt csak száraz:

 Volt is egy pillanatom az „ebédidős” pihenésnél, amikor előjött a pesti lányka belőlem, szarrá ázva puffogtam magamban, hogy majd biztos felfázom, csurom víz mindenem, legalább ne farmer, hanem valami túranadrág lenne rajtam (mielőtt megkérditek: nincs), satöbbi satöbbi, aztán odamentem Tibihez megkérdezni komolyan gondolta-e, hogy nem most azonnal visszafordulunk, hanem az eredeti tervnek megfelelőem még 4 órát fogunk túrázni? Ő pedig a legnagyobb nyugodtsággal csak annyit közölt, hogy „Rossz oktatót fogtál ki”. Én eltátottam a számat, majd mintha a kis lelki intermezzóm le sem játszódott volna folytattam tovább mosolyogva a napot. Mennyit számít a hozzáállás! :D

Délután még egyszer megálltunk egy hosszabb pihenőre, ahol rappeleztünk – én nem ismertem korábban ezt a szót, olyan kommandós ereszkedés-fajta, Tibi bekötötte a gyereket fönt, ő pedig saját magát engedve leereszkedett a falon (persze duplán biztosítva). Elképesztő élmény lehetett nekik, mind ezt jelezte vissza legemlékezetesebbnek a napról, nem az esőt :D

Sikerült egy olyan gyereket is felmotiválnom a falra, aki korábban semmiben nem vett részt, pedig nagy szája volt, de valamiért a magastól nagyon tartott. A kis barátja (a kedvencem, persze) odajött hozzá, miután már rávettem hogy legalább menjen föl Tibihez beöltözve, még mindig el tudja dönteni, akarja-e csinálni vagy visszajön, hogy „You can do this my friend, don’t be a chicken!” Elképesztő cuki, amikor két román gyerek angolul kommunikál egymással a kedvemért. A srác természetesen ha már fent volt, le is rappelezett, hatalmas vigyorral az arcán, a barátja rögtön meg is jegyezte neki a bátorságát: „You are not a chicken. You’re an elephant!” :D

Nap végére, olyan hat óra fele aztán kezdett felszakadozni a felhőzet, egyre inkább csak szemerkélt az eső, és mire vacsorára visszaértünk, már egészen kitisztult az ég.

A túra alatt nem csak a hozzáállásról meg a gyereknevelésről (:D) tanultam, de rám ragadtak új szavak, amiket egyenként kábé ötszázszor hallottam a hétvége alatt, ezért már beépültek a szótáramba:

- fetelor (ejtsd ugyanígy, jelentése: lányok)
- pláká (fogalmam sincs hogy kell leírni, de azt a kis táblácskát jelentette, amivel a Titanicos-jégtáblás játékot játszották a gyerekek)
- picior(a) (ejtsd: picsorá, az alap szó a picior, ami lábat jelent, ez valami olyan lehet, hogy „a lábad”)
- hai (háj, de ezek nem ám kifejezetten hosszú magánhangzók, az a-á között van inkább, ezt akkor mondták, amikor egymást motiválták fel a falra pl. „Hai Sarah!” „Hai, hai!”)
- és végül a címadó haidet (hájdec, jelentése kb: gyerünk, előre)

Egész kedvem lett nyelvet tanulni! :)

Megérkezés

Kezdem ott, hogy már az első hétvége alatt annyi minden történt velem, hogy egy percig sem fogom úgy érezni, megbántam, hogy ide jöttem. Még ha nem is lesz ennyi izgalom a maradék 9 hónapban, elég ígéretes mindenesetre! :)

Csütörtök este 10-kor érkeztünk Petivel. Nagy szerencse, hogy el tudott hozni autóval, mert szó szerint a fél lakást bepakoltam. :D (Ha valaki járna nálunk a következő hetekben, ezzel maga is szembesülhet.) Peti szerint, bár rend van mióta eljöttem :P, de magammal vittem az otthonosságot is. Annyi cuccom lett, hogy a nagy sporttáska és a kollégám Katitól kapott 70 literes hátizsák mellett még 8 zacskó lett tele. Íme:

Mikor megérkeztünk, Kata (a másik EVS önkéntes, aki július végéig van itt) az ajtóban várt minket. Egy tündér az a lány! :) (de erről majd később.) Megmutatta a szobámat, vagyis a szobánkat, mert a következő 3 hónapban egy helyiségben fogunk aludni-élni. A szállást úgy kell elképzelni, hogy a házban alul egy református (?) közösség gyűlésterme, egy nagy konyha és nagy étkező foglal helyet, az emeleten pedig, ahol mi is vagyunk, vannak a kétágyas szobák, ahol időnként a lelkigyakorlatosok megszállnak. A szobákhoz nem tartozik külön fürdő, 1-1 wc és 3 közös tusoló van, meg egy mosóhelyiség. Ezen kívül van egy közösségi tér pár fotellel, meg egy mini konyha, amit mi is használunk ittlétünk alatt.

A mi szobánk abban különleges, hogy tartozik hozzá egy kis fürdőszoba káddal, wc-vel (valaha ez volt a paplak, azért a luxus), úgyhogy legalább kicsit szeparálva vagyunk a viszonylag sűrűn cserélődő többi lakóval. 

A szoba viszont elég kicsi. Mármint a cuccmennyiségnek, amit magammal hoztam. Még akkor is, ha érkezéskor rögtön egy (jó, csak kisebb) zacskónyi dolgot visszaküldtem Petivel, hogy az mégiscsak túlzás (pl. futócipő, csini szandál, extra strandpapucs). Kaptunk egy kis méretű szekrényt ugyan pluszba,  az érkezésemre való tekintettel, de az üresen így mutatott:

Kicsit meglepődtünk ezen a nagylelkűségen, de azóta szerencsére járt itt a gondnok, felmérte a terepet és a kérésemre legyártott 3-3 polcot bele (amit ma be is szerelt, mire hazaértünk a munkából). A hasznosított szekrény most így fest: 

Ugye mennyit számít pár polc? ;)

Csütörtök este mivel csak mi voltunk a szálláson, Petivel külön szobában aludtunk (és most reménykedem, hogy senki olyan nem olvassa a blogot, aki itt dolgozik :D, de olyan szépen rendbe tettük az ágyat, hogy nyomunk sincs! :D).

Péntek reggel pedig a könnyes búcsú (mondtam már, hogy annyit sírtam az utóbbi hetekben, mint előtte kb. egész évben? Elképedek a saját érzékenységemen néha :P) után Peti felrakott minket a szovátai kisbuszra, ő pedig elindult haza. 

Az első OB-s hétvégémről egy következő bejegyzésben írok, addig is egy kép rólunk, amit az otthonunktól való búcsúzásomkor készítettünk :)