Tiroli és új kórus

Rájöttem, hogy nem fog ez olyan egyszerűen menni, mármint a blogírás. Azt már előre tudtam, hogy május-júniusban tele leszek programmal, és májusban tényleg semmire nem is volt időm, de azt nem gondoltam volna, hogy a június még ennél is zsúfoltabb lesz. Tele programmal, megbeszéléssel és értékeléssel, pakolással és utazással… Ezekben a hetekben nem aludtam többet napi 5-6 óránál, mert ha egyszer kivételesen otthon is voltam Vásárhelyen, nem épp egy 0-24 órás programon, akkor gyorsan nekiálltam szolfézsolni Dömével. Heti kétszer 2,5 óránk van benne, és határozottan érezhető a fejlődésem. Ezúton is köszönöm neki (neked), hogy ennyi energiát szánsz rám és tanítgatsz! :) Nem tudok elég hálás lenni érte.

A hónapom jól indult – Petivel, aztán ahogy elment, már másnap mentem is Szovátára, fél napos (!!) programra. Utazol egy fél napot, hogy fél napot ott lehess… Zérós osztály volt, amit itt, ha jól tudom 3 éve vezettek be (egy tulajdonképpeni előkészítő az első osztály előtt. Így lehet az, hogy 4.-be már 11 évesek járnak.). Picik, sokan voltak és nagyon zajosak, de persze ez a dolguk. Kettéosztottuk őket, 16-17 főre, hogy amíg egyikükkel játszunk, fogócskázunk, ejtőernyőzünk, stb., addig a másik csapattal kötélkerti tevékenységet végezhessünk - egész konkrétan tiroliztunk (csúszópálya). Azon a programon először szerelhettem fel tirolit, és Picur azt is megengedte, hogy én indítsam a gyerekeket. A BT-ben (persze magasabb helyről, magasabb szinten és nagyobb biztonsági foknál) csak azt hiszem felső fokús bátorkodósok csinálhatnak ilyet, úgyhogy irtó büszke voltam magamra. Hát ha még leírom, hogy azóta (legutóbbi szovátai programunkkor) Bellával csináltunk tiroli-mentést is!!!

a kötélkert kívülről

Az egyik gyerek csúszás közben, félúton elakadt. A csigát a karabinerrel (amivel a gyerekhez volt csatolva a rendszer) összekötő heveder valahogy rátekeredett a csiga zárjára és csúszás közben egészen felcsúszott, következésképp a súrlódás megállította. Az én hibám volt, nem is tudom hogy fordulhatott át a heveder, úgy látszik nem ellenőriztem le elég alaposan a feladást. Bellával viszont nem estünk pánikba (szerencsére a gyerek sem, igyekeztünk a nyugtatgatás mellett viccelődni is vele a helyzeten), egész gyorsan kiötöltük a megoldást, hogy fogjuk leereszteni. Bella felmászott hozzám az indító kakasülőre, én magamra kötöttem egy csigát és azt a kötelet, amivel a gyerekek egymást felhúzzák (tulképp mint a repülő mókus, lásd mini videó).

Bella a grigri segítségével lassan engedett, mert a csiga miatt rácsúsztam volna a gyerekre, így a felhúzókötél tartott vissza, illetve a grigri. Mikor odaértem hozzá, felemeltem, az ölembe vettem és a (szerencsére pont jó helyen levő) fenyőfára támasztottam a kinyújtott lábam ülő helyzetben, így a gyereket megemelve a drótkötél felé, ki tudtam a csigáját kapcsolni, a hevedert meg kiszabadítani. Aztán, egy kézzel még mindig tartva magam és a gyereket, visszacsatoltam a csigát, pacsiztam a gyerkőccel, aki végre csúszhatott tovább. Aztán Bella jelzett a húzócsapatnak, hogy visszahúzhatnak, a csiga segítségével visszagördültem az indító platformra, Bella lemászott én biztosítottam magam az oszlophoz és kivettem a felhúzó kötél karabinereit. Majd, mintha mi sem történt volna, folytattuk a következő gyerekkel. :D Az egészben a legjobb az volt, hogy annyira nem ijedt meg ettől a szitutól senki, hogy egy korábban betojt gyermek, akit vissza kellett engedni mert nem mert elindulni, még egyszer nekiindult, mert látta hogy nem történhet baj. Ezt nevezzük mi igazi sikernek!!! Ha probléma (sőt, mindkettőnk számára egy teljesen ismeretlen és új helyzet) esetén is tudjuk olyan profin (profi látszattal) végezni a dolgunkat, hogy a gyerekek csak még jobban megbíznak bennünk!! :)
Lehet, hogy a csúszópálya-mentős történetből a bátorkodósokon kívül nem fog senki egy mukkot sem érteni, de ez számomra szakmailag egy olyan meghatározó élmény, hogy muszáj volt elmesélnem. :) Azt nagyon sajnálom, hogy a mentésről nem tudott kép vagy videó készülni, így megmutatni sem fogok tudni sok mindent, de pár kép, hogy néz ki a pálya:

indul a kismókus

húzócsapat felülnézetből

valaki épp csúszik!

A félnapos program napja inkább más miatt volt meghatározó számomra. (a mentést nem akkor, hanem egy két héttel későbbi programon csináltuk, 4.-esekkel!) Ahogy befejeztük a programkóstolót (magunkban így neveztük el, hiszen fél nap alatt semmi lényegeset nem lehet elérni azon túl, hogy szórakoztatod a gyerekeket, meg a tanárnőt megfogod, hogy visszahozza őket legközelebb hosszabb időre), pakoltunk, kocsit mostunk és mentünk fel Vásárhelyre. Erről azért egy képet mellékelek, persze azért nem a melltartósok közül, mert nyilváán kihasználtuk, hogy csak csajok vagyunk :D

Beültünk enni-limonádézni és beszélgetni, aztán én rohantam haza átöltözni, mert egy Yuppis barátnőm meghívott a koncertjére estére. Akkor még nem sejtettem, hogy ez a kórus nekem AZ a kórus lesz :) A Nagy István Kamarakórust Kovács András dirigálja már 25 éve, egy ifjúsági vegyeskar, most épp 16-an énekeltek, végig népdalfeldolgozásokat. Szinte szóról szóra ugyanolyan kórus, mint a mienk, csodás és egységes hangzással, és ami a legszimpatikusabb volt, hogy a kórustagok szemében élet volt, szájukban mosoly bujkált és apai szeretettel néztek a karnagyukra. úgyhogy nem restelltem a végén odamenni megkérdezni, nem lehet-e csatlakozni. :) Ágnes már aznap írt, hogy jövő hétfőn szeretettel várnak a próbán. :)

Tudtam, hogy rosszkor indulok, mert ők is nyári szünetre készülnek, ráadásul a következő 4 próbájukból csak egyen tudtam részt venni (azt is úgy, hogy kisírtam, hadd menjek ki csak este a programra), de megérte!! A hétfői napot az irodában töltöttem, utána a nagy pakkal felszerelkezve mentem kóruspróbára, a Kultúrpalota egyik termébe (elég impozáns hely!). 

Kultúrpalota

Nagy István Ifjúsági Kamarakórus

A karnagy bácsi nagyon kedves volt, kérdezgetett hol és mióta éneklek, és gyorsan találtunk is pár magyarországi közös karnagy ismerőst. Az elején megegyeztünk, hogy próba végén megénekeltet, és már adta is kezembe az előre elkészített kottacsomagot… Nagyon meghatódtam! :) Azon a próbán viccesen kevesen voltak, szesszió lévén (vizsgaidőszak) csak rajtam kívül 6-an voltak jelen. Szerencsére ebből 3-an az altból :) A maradék 3 ember 1-1 szólamot képviselt, de (és ebből azért még van mit tanulnunk, kedves félénk Insanások..) egyikük sem sírt hogy ő most egyedül kell boldoguljon… Az volt a természetes, hogy nyomták egyedül is. Elég magasszintű hozzáállás!! Nagyon tetszik, egy olyan kórus biztos nem elégítene ki, ahol nincs elég nagy kihívás. Egy számomra ismeretlen népdalt énekeltünk, és mivel két oldalról hallottam ÉS!! mivel már valamilyen szinten megtanultam kottát olvasni, ment a velük éneklés. És mivel azért még mindig a fülemre támaszkodom legnagyobb százalékban, harmadik éneklésre meg is tanultam. A tanár úr elismerően bólogatott néha, mert bár 4-en voltunk altok, merem állítani, hogy az én hangom legalább annyira kihallatszott, mint a többieké. Volt, hogy egy részt csak én énekeltem, mert a többi mind pont együtt akadt el :D Végigénekeltünk vagy 6-7 darabot a próba alatt (a szerdai koncert repertoárjából, mert ők most vasárnap a kolozsvári rádióban ugyanazzal léptek fel). Ha lesz módom, majd be is scannelem a kottákat Csabi, hogy legyen miből szemezgetni :) Mivel vannak köztük helyi népdalok is, biztos vagyok benne hogy még számodra is tartogat újdonságokat :) A próba végén aztán vártam a kikérdezést, de csak nem érkezett. Déja vu-m lett: annak idején úgy kerültem be a kórusba, hogy drága karnagyunk már az első próba alatt látta rajtam, ez így oké lesz. Úgy legyen! ;) 

Összességében nagyon megszerettem a hozzáállásukat, a karnagy stílusát és a dalokat is. Élvezet lesz ide járni szeptembertől, már nagyon várom!! 

(a ráadás szám...ismerős? :))

Addig is, míg el nem jön az ősz és elvonón vagyok a kóruséneklésből, éneklek heti kétszer Dömével, és tanulgatom Vox Insanás darabokat, hogy ne maradjak le nagyon. Annyira nagyon hiányoztok!!