Tiroli és új kórus

Rájöttem, hogy nem fog ez olyan egyszerűen menni, mármint a blogírás. Azt már előre tudtam, hogy május-júniusban tele leszek programmal, és májusban tényleg semmire nem is volt időm, de azt nem gondoltam volna, hogy a június még ennél is zsúfoltabb lesz. Tele programmal, megbeszéléssel és értékeléssel, pakolással és utazással… Ezekben a hetekben nem aludtam többet napi 5-6 óránál, mert ha egyszer kivételesen otthon is voltam Vásárhelyen, nem épp egy 0-24 órás programon, akkor gyorsan nekiálltam szolfézsolni Dömével. Heti kétszer 2,5 óránk van benne, és határozottan érezhető a fejlődésem. Ezúton is köszönöm neki (neked), hogy ennyi energiát szánsz rám és tanítgatsz! :) Nem tudok elég hálás lenni érte.

A hónapom jól indult – Petivel, aztán ahogy elment, már másnap mentem is Szovátára, fél napos (!!) programra. Utazol egy fél napot, hogy fél napot ott lehess… Zérós osztály volt, amit itt, ha jól tudom 3 éve vezettek be (egy tulajdonképpeni előkészítő az első osztály előtt. Így lehet az, hogy 4.-be már 11 évesek járnak.). Picik, sokan voltak és nagyon zajosak, de persze ez a dolguk. Kettéosztottuk őket, 16-17 főre, hogy amíg egyikükkel játszunk, fogócskázunk, ejtőernyőzünk, stb., addig a másik csapattal kötélkerti tevékenységet végezhessünk - egész konkrétan tiroliztunk (csúszópálya). Azon a programon először szerelhettem fel tirolit, és Picur azt is megengedte, hogy én indítsam a gyerekeket. A BT-ben (persze magasabb helyről, magasabb szinten és nagyobb biztonsági foknál) csak azt hiszem felső fokús bátorkodósok csinálhatnak ilyet, úgyhogy irtó büszke voltam magamra. Hát ha még leírom, hogy azóta (legutóbbi szovátai programunkkor) Bellával csináltunk tiroli-mentést is!!!

a kötélkert kívülről

Az egyik gyerek csúszás közben, félúton elakadt. A csigát a karabinerrel (amivel a gyerekhez volt csatolva a rendszer) összekötő heveder valahogy rátekeredett a csiga zárjára és csúszás közben egészen felcsúszott, következésképp a súrlódás megállította. Az én hibám volt, nem is tudom hogy fordulhatott át a heveder, úgy látszik nem ellenőriztem le elég alaposan a feladást. Bellával viszont nem estünk pánikba (szerencsére a gyerek sem, igyekeztünk a nyugtatgatás mellett viccelődni is vele a helyzeten), egész gyorsan kiötöltük a megoldást, hogy fogjuk leereszteni. Bella felmászott hozzám az indító kakasülőre, én magamra kötöttem egy csigát és azt a kötelet, amivel a gyerekek egymást felhúzzák (tulképp mint a repülő mókus, lásd mini videó).

Bella a grigri segítségével lassan engedett, mert a csiga miatt rácsúsztam volna a gyerekre, így a felhúzókötél tartott vissza, illetve a grigri. Mikor odaértem hozzá, felemeltem, az ölembe vettem és a (szerencsére pont jó helyen levő) fenyőfára támasztottam a kinyújtott lábam ülő helyzetben, így a gyereket megemelve a drótkötél felé, ki tudtam a csigáját kapcsolni, a hevedert meg kiszabadítani. Aztán, egy kézzel még mindig tartva magam és a gyereket, visszacsatoltam a csigát, pacsiztam a gyerkőccel, aki végre csúszhatott tovább. Aztán Bella jelzett a húzócsapatnak, hogy visszahúzhatnak, a csiga segítségével visszagördültem az indító platformra, Bella lemászott én biztosítottam magam az oszlophoz és kivettem a felhúzó kötél karabinereit. Majd, mintha mi sem történt volna, folytattuk a következő gyerekkel. :D Az egészben a legjobb az volt, hogy annyira nem ijedt meg ettől a szitutól senki, hogy egy korábban betojt gyermek, akit vissza kellett engedni mert nem mert elindulni, még egyszer nekiindult, mert látta hogy nem történhet baj. Ezt nevezzük mi igazi sikernek!!! Ha probléma (sőt, mindkettőnk számára egy teljesen ismeretlen és új helyzet) esetén is tudjuk olyan profin (profi látszattal) végezni a dolgunkat, hogy a gyerekek csak még jobban megbíznak bennünk!! :)
Lehet, hogy a csúszópálya-mentős történetből a bátorkodósokon kívül nem fog senki egy mukkot sem érteni, de ez számomra szakmailag egy olyan meghatározó élmény, hogy muszáj volt elmesélnem. :) Azt nagyon sajnálom, hogy a mentésről nem tudott kép vagy videó készülni, így megmutatni sem fogok tudni sok mindent, de pár kép, hogy néz ki a pálya:

indul a kismókus

húzócsapat felülnézetből

valaki épp csúszik!

A félnapos program napja inkább más miatt volt meghatározó számomra. (a mentést nem akkor, hanem egy két héttel későbbi programon csináltuk, 4.-esekkel!) Ahogy befejeztük a programkóstolót (magunkban így neveztük el, hiszen fél nap alatt semmi lényegeset nem lehet elérni azon túl, hogy szórakoztatod a gyerekeket, meg a tanárnőt megfogod, hogy visszahozza őket legközelebb hosszabb időre), pakoltunk, kocsit mostunk és mentünk fel Vásárhelyre. Erről azért egy képet mellékelek, persze azért nem a melltartósok közül, mert nyilváán kihasználtuk, hogy csak csajok vagyunk :D

Beültünk enni-limonádézni és beszélgetni, aztán én rohantam haza átöltözni, mert egy Yuppis barátnőm meghívott a koncertjére estére. Akkor még nem sejtettem, hogy ez a kórus nekem AZ a kórus lesz :) A Nagy István Kamarakórust Kovács András dirigálja már 25 éve, egy ifjúsági vegyeskar, most épp 16-an énekeltek, végig népdalfeldolgozásokat. Szinte szóról szóra ugyanolyan kórus, mint a mienk, csodás és egységes hangzással, és ami a legszimpatikusabb volt, hogy a kórustagok szemében élet volt, szájukban mosoly bujkált és apai szeretettel néztek a karnagyukra. úgyhogy nem restelltem a végén odamenni megkérdezni, nem lehet-e csatlakozni. :) Ágnes már aznap írt, hogy jövő hétfőn szeretettel várnak a próbán. :)

Tudtam, hogy rosszkor indulok, mert ők is nyári szünetre készülnek, ráadásul a következő 4 próbájukból csak egyen tudtam részt venni (azt is úgy, hogy kisírtam, hadd menjek ki csak este a programra), de megérte!! A hétfői napot az irodában töltöttem, utána a nagy pakkal felszerelkezve mentem kóruspróbára, a Kultúrpalota egyik termébe (elég impozáns hely!). 

Kultúrpalota

Nagy István Ifjúsági Kamarakórus

A karnagy bácsi nagyon kedves volt, kérdezgetett hol és mióta éneklek, és gyorsan találtunk is pár magyarországi közös karnagy ismerőst. Az elején megegyeztünk, hogy próba végén megénekeltet, és már adta is kezembe az előre elkészített kottacsomagot… Nagyon meghatódtam! :) Azon a próbán viccesen kevesen voltak, szesszió lévén (vizsgaidőszak) csak rajtam kívül 6-an voltak jelen. Szerencsére ebből 3-an az altból :) A maradék 3 ember 1-1 szólamot képviselt, de (és ebből azért még van mit tanulnunk, kedves félénk Insanások..) egyikük sem sírt hogy ő most egyedül kell boldoguljon… Az volt a természetes, hogy nyomták egyedül is. Elég magasszintű hozzáállás!! Nagyon tetszik, egy olyan kórus biztos nem elégítene ki, ahol nincs elég nagy kihívás. Egy számomra ismeretlen népdalt énekeltünk, és mivel két oldalról hallottam ÉS!! mivel már valamilyen szinten megtanultam kottát olvasni, ment a velük éneklés. És mivel azért még mindig a fülemre támaszkodom legnagyobb százalékban, harmadik éneklésre meg is tanultam. A tanár úr elismerően bólogatott néha, mert bár 4-en voltunk altok, merem állítani, hogy az én hangom legalább annyira kihallatszott, mint a többieké. Volt, hogy egy részt csak én énekeltem, mert a többi mind pont együtt akadt el :D Végigénekeltünk vagy 6-7 darabot a próba alatt (a szerdai koncert repertoárjából, mert ők most vasárnap a kolozsvári rádióban ugyanazzal léptek fel). Ha lesz módom, majd be is scannelem a kottákat Csabi, hogy legyen miből szemezgetni :) Mivel vannak köztük helyi népdalok is, biztos vagyok benne hogy még számodra is tartogat újdonságokat :) A próba végén aztán vártam a kikérdezést, de csak nem érkezett. Déja vu-m lett: annak idején úgy kerültem be a kórusba, hogy drága karnagyunk már az első próba alatt látta rajtam, ez így oké lesz. Úgy legyen! ;) 

Összességében nagyon megszerettem a hozzáállásukat, a karnagy stílusát és a dalokat is. Élvezet lesz ide járni szeptembertől, már nagyon várom!! 

(a ráadás szám...ismerős? :))

Addig is, míg el nem jön az ősz és elvonón vagyok a kóruséneklésből, éneklek heti kétszer Dömével, és tanulgatom Vox Insanás darabokat, hogy ne maradjak le nagyon. Annyira nagyon hiányoztok!!

Eltelt az első hónap

…és annyi mondanivalóm van! De olyan kevés idő hogy mindezt leírjam :P

Ha azt mondom, kevesebb időm van, mint otthon szokott, ki hiszi vajon el? :D Pedig igaz, mióta itt vagyok, az első tulajdonképpen szabadnapom az volt, mikor Peti érkezett, és ez tartott is 3 napig. Nem mondom, hogy nem volt csodás!! Mini-holiday a nagy nyüzsgésben, sétálgattunk, bicajoztunk, piacoztunk, főztünk és pizzáztunk, na meg ettünk fagyikelyhet, voltunk sörözni és icipicit városnézni is. Tökéletes pihenés volt! :))

a nyolcszázadik kép, amin végül nem hunyorog Peti (állítólag :P) 

a legfinomabb jegeskávé, amit valaha ittam!!

szelfie-man :D

...és megtaláltuk a legfinomabb pizzázót is. Vagy csak nagyon éhesek voltunk? :)

Nem is tudom most hol kezdjem vagy folytassam, mert eddig soha nem kronologikusan írtam, és szerintem most is össze-vissza fogok ugrálni. De remélem így is követhető lesz majd :)
Azt hiszem most csak úgy általánosságban írom le hogy telt az első hónapom, különösebb sztorizgatás nélkül, hogy átlássátok, mennyire más nekem itt, mint otthon volt. Hogy hogy telik egy hetem. Hogy nincs is olyanom, hogy „hetem” :)

Április 30. – megérkeztünk késő este Petivel, beszámolót már írtam is róla akkortájt

Május 1-3. Szováta, mélyvíz: program egy román csoporttal. Erről is írtam már bejegyzést :)

Május 4-5. iroda, Vásárhelyen. Címszavakban: bankkártya-ügyintézés, román SIM-kártya intézés, irodával és irodai kollégákkal megismerkedés és egy kétórás városnéző séta Orsival, ami alatt gyakorlatilag minden fontos helyet megnéztünk itt :)

Május 6-8. Szováta, magyar másodikosok. Imádtam őket! Az első olyan csoportom, akiket értettem is, úgyhogy rögtön volt kötődés is hozzájuk :) Csütörtök este aztán, mikor elmondtam, hogy másnap nekem korán reggel el kell mennem, nem tudom megvárni a programjuk végét, puszikkal meg ölelésekkel köszöntek el :))

és milyen jót fociztunk!

Május 8-10. Yuppiiii :) Sajnos idén úgy alakult, hogy le kellett mondanom minden 10 napos táborozós lehetőséget, mert nem sejthettem, mennyire fogok ráérni nyáron, de Zsuzsának (Yuppi táborvezető) és a táborvezető helyettes manóknak köszönhetően mégis részt vehettem a felkészítő hétvégén (VígEnd). Ráadásul mint evezős csoportvezető manó, úgyhogy véégre megint vízen lehettem és egy kis maroknyi csapattal ötletelhettünk a nyári programokon és ismerkedhettünk meg a mezősályi táborhelyen levő hatalmas tóval és benne rejlő lehetőségekkel. Kevesen tudtak eljönni a leendő evezős manók közül, de akik igen, azok nagyon ügyesek és lelkesek voltak, nem féltem őket majd a programjukon. ;) Az a hétvége ooolyan csodás volt!! Egy csomó barát és napsütés és végtelen röpizések a szünetekben, na meg a trambulin (ami Dávid nélkül persze nem volt az igazi :P), és végig mezítlábazás… Ennél jobban nem is indulhatott volna az erdélyi tartózkodásom. :)

a Yuppi idei önkéntescsapata <3

Május 11-13. ismét Szováta, román csoport, de szerencsére már egyetemisták, akik többé-kevésbé értik is az angol nyelvet. Ketten még magyarul is tudtak! Áá, nagy nőcsábászok ezek a fiúk! :D Imádtam őket! De tényleg, nagyon felszabadult 3 napunk volt együtt, hosszú túrával, patakátkeléssel (majd egy részletes posztban ezeket mind-mind leírom) és esti tábortüzezéssel.

Május 14. iroda, Vásárhelyen. Kiértékelők felvitele és kiértékelése. Egy nap, amikor van időd munka után mosni! :D Sőt, aznap még a városi uszodát is felfedeztük Katával (annyira belejöttem a nonverb-be, hogy egy helyi öreg bácsikától mutogatva kérdeztem meg, merre van az uszoda :D). Nagyon jól esett végre másfaját mozogni, mert bár túrázunk mi heti párszor, de azt a test hamar megszokja és többre vágyik :)

Május 15-17. ismét Szováta, ismét magyar gyermekekkel! Egész pontosan családos program volt (na, erről is fogok még írni bővebben). Mivel reggeltől estig szakadt, Barnával a többnyire 3.-os korú gyerekekkel tartottunk egésznapos esőprogramot. Aki BT-s, tudja, hogy az esőprogram mindenki rémálma :D No hát az OB-nál meg amúgy sem szokás félni az esőtől (lásd múltkori bejegyzésem), de mi elrontottuk ott, hogy délelőtt kivittük a gyerekeket tájékozódási programra, ott szarrá áztak, és a szülők már nem engedték ki őket délután újra. Pedig esküszöm a gyerekek mentek volna úgyis!! Ők vágytak a szabadban mozgásra, a túrázásra, kérdezték is folyton de miért nem megyünk… Na mindegy, tanulásnak nagyon jó volt, rájöttem hogy egész bő a játékrepertoárom és hogy a gyerekek nagyon tudnak élvezni egy csomó mindent, ha ügyesen adod elő nekik :)

Vasárnap este: ezt külön kezelem, mert itt Vásárhelyen OB szülinapoztunk Ádáméknál (ügyvezető) :) Csodaszép kis kertjük van, ott sütögettünk-piknikeztünk-sütiztünk, Iringó (felesége) hangulatos díszítései és ötletes étel-tálalásai pedig kifejezetten ünnepivé tették a hangulatot :) Nagyon jól éreztem magam, jó fej kollégákkal dolgozhatok szerencsére, akikkel a munkán kívüli találkozás is élmény. :)

a csodaszép kert

ünnepeltek (balról jobbra): Éva, Iringó, Ádám, Lara

Május 18-21. iroda, Vásárhelyen. Be kellett hozni a lemaradást e-mailekből, kiértékelő felvitelből és program beszámolóból – minden program után a résztvevők egy kétoldalas programkiértékelőt töltenek ki, az oktatóknak pedig részletesen le kell írni a hétvége menetét, a gyakorlatokat amiket csináltunk, mit hogyan vettek, milyen volt a csoport elvárása és ez hogy teljesült, és egymásnak is adunk benne visszajelzéseket. Szerintem nagyon hasznos, főleg egy olyan csoportnál, akik már jártak itt, hogy milyen jellegű feladatokra vevők és miket nem érdemes elővenni, mert már csinálták. Nem utolsósorban az oktatói feedback pedig mindennél többet ér(ne) a személyes fejlődésben! Ezen kívül minden programról töltünk fel 8-10 képet a Facebook oldalunkra egy pár sor kíséretében, hogy a résztvevők kicsit újra átélhessék, az oldal kedvelői pedig kicsit bepillantást nyerhessenek a programokba. Feltöltöttük a nyári programokat is a közös OB-s naptárba, és szembesültünk vele, hogy júniusban nem fogunk pihenni. :D

Hétfőn és kedden a kis itteni projektem vette el a délután-este nagy részét (egyelőre még csak kevesen tudnak róla, de egy naaaaagyon kedves ismerősöm jóvoltából elkezdtem egy olyan területen fejleszteni magam, amiben nagyon le voltam maradva, és imádom!! A legjobb tanárom van, mindenkinek csak ajánlani tudom! :D Ha valakit érdekel mi az, persze úgyis megírom hogy szolfézst tanulok :D :D). Na meg a bicajjal való gondok, mert tönkrement egyik pillanatról a másikra. Aztán megjavította Lehel (kollégám) és bár azóta mégegyszer szétesett, de már nem olyan durván és Peti mikor most itt volt, azt is megcsinálta. Meg a csöpögő csapot. Meg kicserélte a kiégett (mit kiégett, kirobbant!) villanykörtét, amihez nem mertem hozzányúlni. Mire nem jók a pasik. :P
Közben elkezdtem piacra járni és friss alapanyagokból főzni. Olyan kajákat gyártok, hogy magamon is meglepődöm! Nyamiiiii :)

mivel kajákat nem fotózok, érjétek be a magánórám házijával :)

Szerda reggelemről sokan olvastatok már, a mosógép-mizériával, de a napom egész szépen fejeződött be :) Este Kati kollégámék esküvői utópartiját tartottuk a Maros-parti Sörpatikában, köményes pálinkával és szalmakrumplival :) (Olyan helyes némelyik elnevezésük!!) Aztán Izával még elsétáltunk a Weekend telepre, beszélgettünk és csúszdákat bámultunk a sötétben, és arról fantáziáltunk, hogy nyáron kimegyünk oda éjszakai fürdőzni :D Lágy szellő fújt és tücskök ciripeltek és boldognak éreztem magam.

A szülinapom volt a héten a legzsúfoltabb nap (természetesen), úgyhogy ha valakinek még nem válaszoltam, bocsiiii, az azért van, mert annyi minden történik, hogy még nem volt időm nagyobb lélegzetvételű reakcióra, a rövid kösziket meg már kiosztottam azoknak, akiknek annyit szántam. :P Persze, mindig a legfontosabbak maradnak hátra, tudom én hogy ez nem szép, de remélem ismertek annyira, hogy ezt tudjátok és vártok mert megéri! :))
Munka után Katával megint elmentünk úszni, isteni volt, nagyon jól esett!! Petivel szoktuk emlegetni Zoli híres mondatát, amit akkor érzünk, ha épp minden klappol, ha egyszerűen tökéletes a pillanat, hogy „Hát élet ez?” No, ezt az úszás közben elég intenzíven éreztem!! :) Finom víz, testmozgás, kevesen voltak, lágy zene szólt, a nap megsimogatott a nyitott ablakokon keresztül…
Aztán átmentünk Tündéhez (ezek a nevek sokszor fognak előfordulni, mert mind kollégák – oktatók vagy irodaiak – és velük leszek legtöbbet :)), hogy megtervezzük a hétvégi programunkat az ismét csak román csoportunkkal. :D Már nem is bosszankodom. Kihívás! Tündénél aztán egész késő estig ott ültünk, nagyon finom házi zakuszkát és sajtot ettünk, a kertjéből származó citromfű-teával, és kidolgoztunk egy egész kis pofás programot. Olyan helyes kis háza van, pedig egész a központban lakik!

terülj-terülj asztalkám Tündénél

Május 22-24. Szováta, 7.-es román csoport. Lehellel voltam párban, és mondhatom, ez volt eddig a legjobb programom. Álomcsoport és Lehellel is nagyon-nagyon jól kijöttünk, gyorsan egymásra hangolódtunk. Erről biztos írok még egy külön posztban, mert ez a csoport megérdemli!!

Május 24. ebéd után aztán Katával felkerekedtünk, hogy átutazzunk a Prahova megyei Predealba (illetve ő Bustenibe), a kötelező EVS-es térningünkre. Az OAT (on-arrival training) ismét külön poszt lesz – bocsi – ezek csak teaserek :D Megismertem egy rakat csodás embert, tiszta multikulti hangulat, dánok, lengyelek, osztrákok, spanyolok, portugálok, törökök, olasz szobatárs lányzó és a román térnerek, rengeteg nevetés és új barátságok. És természetesen sok-sok hasznos gyakorlat, elgondolkodtató feladatok, személyiségfejlődés, és új infó az EVS-el kapcsolatban!

Crazy EVS (vagy disgusting EVS?? :D)

Május 30-án aztán hazatértem Vásárhelyre a közel egy hetes „nyaralás” után (hiszen bár feszített tempó volt, mégis egy csomó szabadsággal és nem én főztem, nem kellett takarítani, stb. :D) és negyed órával utánam érkezett Peti. A hazatértemről majd megint mesélek az OAT-s bejegyzésben, mert vicces volt :D A Petivel töltött három napomról pedig már beszámoltam röviden :) 

egész belejöttünk a szelfibe :)

Azt vettem észre, hogy tele van szmájlival a poszt! Hát, így érzem én magam.

:)

Közlekedés

Az autósokat kis országunktól keletre gondolom sokaknak nem kell bemutatnom. Mennek mint az állat; ha épp szembejön valaki - mert ők már kilométerek óta a szemközti sávban mennek - egy kormányrántással visszatérnek a saját sávjukba; kanyarokban padlógázzal hajtanak; a zebrán pedig kielőznek, ha megállsz átengedni valakit (tisztelet a kivételnek! De én a kis jól megszokott budapesti rutinjaimmal többször kaptam már szívrohamot). Idefele úton is akadtak cifra helyzetek: egyszer dupla záróvonalnál úgy előzött egy autó a szembe jövő sávban, hogy előlünk csak az utolsó pillanatban húzódott vissza a saját oldalára. Hatalmas fékcsikorgás és nagy levegők – na, ekkor azért Peti is megengedett magának egy 5 szóból álló szitokáradatot :D

Az egész országban alig van autópálya (az is többnyire Bukarest környékén), de szerencsére a Magyarországról érkezők is élvezhetik ezt a luxust kemény 50 km-en (Autostrada Transilvania, A3), Gyalu és Aranyosgyéres között, Kolozsvár és Torda elkerülő szakaszon. Az autópálya felhajtó már maga a gyönyör: az 52 km-ből kettőt erre szántak :D Megadják a módját. Képet sajnos nem tudok mellékelni, de lementettem a google mapsről: kétszeres, önmagába visszaforduló hurkot kell elképzelni. Tényleg hülyeség lett volna kisívben jobbra.

 Az útjelző táblák a megszokottak, kettő (számunkra) fura akadt: a tehenes és a fekete pontos. Ez utóbbiról megtudtuk, hogy baleseti gócpontot jelöl, a tehén pedig egyértelmű: itt nem kiugráló szarvasokra meg mókusokra lehet számítani, hanem ráérősen a főúton átkelő tehenekre. Nekik nem sürgős, neked se legyen az!

 

Nem szoktam érteni, miért szidják olyan sokan a budapesti tömegközlekedést, mert sok viszonylatban elég jó minőségű. Van, hogy késik, előfordul, hogy kimarad, de öt perc múlva akkor is jön valami, amire fel tudsz szállni (nagy átlagban – én például külvárosiként 20 percet szívtam egy ilyen esetben, úgyhogy 5 perc alatt kuss.) Kiváló az éjszakai közlekedés, egyre pontosabbak a menetrendek, és mióta Futár van, még a kijelzőkön is megjelenik mikor érkeznek a járatok. Igen, sokszor dugó van meg útlezárás meg baleset – de ez a városfejlesztésnek és az autóknak sokkal nagyobb részben köszönhető azért, mint a BKV-nak… Nem utolsósorban pedig úgy gondolom, hogy még mindig pénztárcabarát a budapesti havi bérlet ára. Ilyen szolgáltatást sehol nem kapsz ennyi pénzért. Ha olcsóbb, akkor annyival szarabb is, ha viszont német minőségű, akkor egy magyar keresettel megfizethetetlen. Egyébként is miért akarjuk mindig a nyugathoz mérni magunkat? Miért nem a lehetőségekhez és az adottságokhoz képest akarjuk kihozni a legjobbat?

Szívem szerint minden elégedetlenkedőt elküldenék Vársárhelyre közlekedni kicsit. Nem, ez nem a legrosszabb, itt még viszonylag jól szervezett a rendszer. Egy budapesti viszont kapásból azt gondolná, hogy megérkezett a balkánra.

A biciklisek jobb híján mennek úton, járdán, szembe a forgalommal (én is), mert semmi bicikliút (igaz, ebből a szempontból Bp. az utóbbi időben már messze az átlag fölé emelkedett – még akkor is, ha ez lenne a normális egy európai fővárosban). Rengeteg az egyirányú utca és a macskakövezés (bár ez utóbbi mondjuk legalább irtó romantikussá teszi a kis utcácskákat!!). A kátyúkról inkább ne is beszéljünk. Nem tudnék olyan 5 méteres szakaszt mondani, ahol ne lenne kettő (kivételek persze a kétsávos főutak). Peti első megjegyzése, mikor beértünk a városba: mi az, itt negatív fekvőrendőrök vannak? – ugyanis egy 50 méteren kb. 3 db olyan vájat van keresztbe az utcán, hogy csak úgy pattogsz a biciklin. Izgalmas, na. Néha halálfélelmes, de azért még mindig a legjobb közlekedési eszköz a bicikli. Még tanulom, de gyanítom ezt is meg lehet szokni. Lesz majd nagy szerelem a BKK-val, ha hazaérek Budapestre! :D

kis romantikus

a kátyú/négyzetméter arány viszonylag magas

Szovátára jellemzően autóval megyünk ki, tehát valamelyik oktató kivisz (és haza is hoz). Legelső napomon azonban a helyközi közlekedés úgynevezett „Maxi Taxiján” utaztunk ki, mivel a program már előző este elkezdődött, amikor én az országba érkeztem. A Maxi taxit úgy kell elképzelni, hogy egy fehér vagy sötétkék színű, kb. 15 férőhelyes kisbusz, ami nem megállóban, hanem egy random helyen áll meg minden településen. Gondolom azért annyira nem véletlenszerű, mert mindig volt, aki fel is szállt, ha megálltunk, tehát csak abból a szempontból random, hogy ha életedben először jársz ott, biztos nem találod meg a „megállót”. Konkrétan nem jelzi semmi. Egyszer csak megáll látszólag találomra kiválasztott helyen és le, illetve fölpakolja az utasokat. No hát a mi első utunkon csak az egyik irányt tapasztaltuk meg: a 15 fős kisbuszon a végére 26-an utaztunk a sofőrrel együtt :D Állni kényelmesen olyan 5en tudnak - mit kényelmesen, a kisbuszban dülöngélve, a csomagot a láb között tartva. De a komfortérzetünk azonnal megváltozott, amikor még felszálltak ketten. A következő megállóban még hárman. Konkrétan lábujjhegyen utaztam végig az egy órás útból 45 percet (mert aztán az egyik megállónál le is szálltak). Én csak nevettem magamban, mégiscsak tapasztalni jöttem ide, nem fogom elrontani az előttem álló időszakot, hogy már az első nap első órájában idegeskedem :D Meg amúgy is, mit értem volna vele?

A buszjegy zseniális. Kapsz egy papírdarabot, amit annak megfelelően tépnek el, mekkora távolságra utazol, és mennyit kell fizetned. Ebből látszik, hogy Vásárhely-Szováta viszonylaton 14 lei a menetdíj. :D

Útközben Szovátára is tapasztaltunk ám érdekességeket. Láttunk egy árokba futott autót (állva egyébként jó, ha egy centis sávot látsz a tájból az ablakon keresztül, én csak úgy fedeztem fel, hogy a busz közönsége egyként morajlott fel, hogy „Embeeer!” értsd: „Hát mit gondoltál?!”), elindulásnál pedig konkrétan a sövényen hajtott keresztül egy autós :D Ilyet én még nem láttam, fényes nappal, városban. Igaz, itt nincs zéró tolerancia az ittassággal, de annak az autónak a tulajdonosa valószínű még nem józanodott ki :D Konkrétan letarolt egy bokorsávot a blokk szélén. Pár pillanat pihenés az izgalmak kiheverésére, majd, mintha mi sem történt volna, kitolatott és elhajtott. :D

Szovátára érkezve Kata egész végetlenül meglátta az ismerős MOL kutat, úgyhogy gyorsan leszálltunk, amikor megállt a busz (persze fogalmunk sem volt, van-e még megállója Szovátán belül..). Mivel nincs megálló, nincs menetrend és be persze semmit nem mondanak, csak rutinból, vagy találomra lehet jó helyen leszállni. :D Elindultunk előre és csak mentünk és mentünk. Kata emlékezett, hogy sokat kell gyalogolni, de úgy rémlett neki, inkább földúton… Két kilométer után (persze csomagokkal megrakva) végül eljutottunk a mini viaduktig, ahol K. felismerte, hogy most biztosan nem jó fele vagyunk. Megkérdeztünk egy nénit (Szovátán a lakosság 90%-a magyar), és jajjgatva elmondta hogy pont a másik irányba indultunk el a kereszteződéstől :D Így tehát taxiba szálltunk (ezúttal igaziba), és elvitettük magunkat az OB központig. Hát nem mondom, ezt az 5 kilométert nem is baj, hogy autóval tettük meg :D

Vásárhelyen, a városban egyébként biciklivel közlekedünk, vagy gyalog. Nem nagyok a távolságok: az irodába lábon 20 perc alatt, bicajjal 10 perc alatt be lehet érni. Igaz, most kicsit meg vagyok lőve, mert tegnap úgy lepattant a lánc a biciklimről, hogy eltört, és eldeformálta a kereket, nekiszorítva a pedálnak, úgyhogy most mozdítani nem tudom :( Szerencse, hogy még a melóhely közelében történt, mert így csak egy 100 méteres szakaszon kellett emelve visszacipelnem. Íme a kis sebesült:

Szurkoljatok, hogy meg tudják javítani! Bicajjal közlekedni azért mégiscsak kényelmesebb.

„Hajdec, hajdec!”

…avagy az első román csoportom


Csütörtök esti érkezésem után másnap reggel már pakoltunk is, és utaztunk ide Szovátára 3 napra. „Iskola másképpen” program zajlik egész tavasszal általános iskolás gyerekek számára, akik egy hosszúhétvégét nálunk töltve megtapasztalják, mire mennek az összefogással, hogyan legyenek kezdeményezőbbek és önállóbbak, természetre és egészséges - szabadban töltött mozgással teli - életre nyitottabbak.
Rögtön legelső élményem egy román csoporttal volt, akik Nagyváradról érkeztek. Ezek az ötödikesek zsizsegnek mint a kukacok és elképesztő hangosak zárt térben (=ebédlő), ezért is igyekeztünk a lehető legtöbbet kint lenni velük. Meg amúgy is outdoor tábor, vagy mifene.

Első megilletődésem, miszerint egy kumma szót nem fogok érteni a beszédükből, hamar elillant, mert egyrészt egy-két gyerkőc érti is a magyart, másrészt a nonverbre azért elég jól rátanultam a Bátor Táborban. Petinek meg egyébként is igaza van: „a hangsúlyból értenek ezek is, mint a kutyák!”. :) De nem csak a gyerekek, hanem én is – volt pár szituáció, amit (a románul szintén nem tudó) Katának „tolmácsoltam” magyarul, ő meg csak nézett, honnan értem ezt? Hát sehonnan, csak figyelem mit csinálnak, milyen gesztikulációt alkalmaznak, ki kihez és milyen tónusban beszél. Párszor Tibi, az oktató engem igazolt, mikor lefordította nekünk mi zajlott ténylegesen. :) Ezt eszméletlenül élvezem, hogy annyira rá kell hangolódni a gyerekekre, hogy értsem őket, és jó érzés, hogy megy is. A fontosabb szituációk úgyis megvannak, a többit meg kitalálom a szövegkörnyezetből, mint a Trónok Harca nézésekor :D

Egyszer szükség volt az ő tesztelésükre is, mennyire figyelnek-értenek: Tibi hátulmaradt egy lánykával a dombon, a maradék meg mint aki megbolondult, szaladt lefelé. Azt sem tudták igazán, merre, 18-an 20 fele rohantak, én meg csak rájuk üvöltöttem onnan fentről hogy „Fiúk, megállni!”, és bár biztos hogy nem értették, még talán hallani sem hallhatták már olyan messze jártak, de az feltűnt nekik, hogy valaki ordít és mind hátrafordult. S ha már hátrafordultak, megálltak, én meg mutogattam nekik, és abból megértették. :)

A másnapi programon aztán kiderült, könnyebb a kommunikáció, mint elsőre gondoltuk. Hamar felfedezték magukban, hogy tudnak pár szót angolul is, és mind többen értenek valamicskét magyarul, így végülis a társaság nagy részével el tudtam többé-kevésbé kommunikálni. Azt vettem észre, a túra végére már legalább egyszer mindegyik járt mellettem és kezdeményezett önálló beszélgetést :) Azt hiszem egy nap kellett nekik, hogy megértsék, tényleg létezik olyan ember, aki itt él, és mégsem ért románul.

A szombati napunk a nyelvi nehézségek leküzdése ellenére nem csak felvillanyozó volt: reggeltől kezdve szakadt az eső. No nem úgy, mintha dézsából öntenék, de esett tisztességesen és megállíthatatlanul. Esőkabáttal felszerelkezve indultunk el, Tibi nem ismer „rossz időjárást”; van ilyen meg olyan, de túrázni mindben lehet. :)

 

Az eső a meredekebb szakaszokat sárcsúzdává alakította, vicces volt nézni a kicsiket, ahogy néha végignyalják a földet :) Tibi úgy volt vele, hogy edződnek, de baja senkinek nem lett belőle szerencsére. Én meg milyen könnyen felveszem ezt a „a gyerek abból tanul, ha tapasztal” attitűdöt! A végére teljesen ráhangolódtam Tibi stílusára és én sem aggódtam túl a dolgokat :)

(a képen néhány gyereken látszik a sár mértéke...)

Az eső ellenére megálltunk az egyik sziklánál, amit alig ért víz, és kipróbáltattuk a gyerekekkel a sziklamászást. Még életükben nem is láttak ilyet, nem hogy próbálták (persze, magát a sportot nem, de azért én kiskoromban mindig mindenhova felmásztam, azt hittem ez egy gyereknél alap..), nagyon elcsodálkoztak hogy most ezt nekik meg kell próbálniuk… Mivel szakadt az eső tovább is, legtöbbször csak mi ketten Tibivel álltunk a sziklánál, ő biztosított (bagollyal! Ilyet sem láttam még :)), én pedig öltöztettem a gyerekeket sorban. Ilyenkor áldom a mászós múltamat és a bátorkodós képzést, mert nulla felkészítéssel kezembe nyomták az - egyébként számomra ismeretlen fajta – beülőt (itt úgy mondják: hám) és septiben fel kellett adnom ezt 19 gyerekre. Ahogy az egyik lejött a falról, adtam át a másikra, közben zuhog az eső, számolom állandóan a gyerekeket megvan-e mind (köszi, Mápó! ;)), utánuk nyúlok, ha csúsznának el a sáron, szóval izgalmas két és fél óránk volt.  :) A konklúzióm az, hogy a mai gyerekek egyáltalán nem bevállalósak, sőt, puhányak. Persze ez nem csak az egy csoport alapján szűrtem le, de már ott szembetűnt…

 A túra persze számomra sem volt könnyű. Hamar átázott a következő meredek szakaszon az esőkabátom, rajta keresztül a softshell pulcsim és a pólóm is, a gatyámból pedig egy kis folt maradt csak száraz:

 Volt is egy pillanatom az „ebédidős” pihenésnél, amikor előjött a pesti lányka belőlem, szarrá ázva puffogtam magamban, hogy majd biztos felfázom, csurom víz mindenem, legalább ne farmer, hanem valami túranadrág lenne rajtam (mielőtt megkérditek: nincs), satöbbi satöbbi, aztán odamentem Tibihez megkérdezni komolyan gondolta-e, hogy nem most azonnal visszafordulunk, hanem az eredeti tervnek megfelelőem még 4 órát fogunk túrázni? Ő pedig a legnagyobb nyugodtsággal csak annyit közölt, hogy „Rossz oktatót fogtál ki”. Én eltátottam a számat, majd mintha a kis lelki intermezzóm le sem játszódott volna folytattam tovább mosolyogva a napot. Mennyit számít a hozzáállás! :D

Délután még egyszer megálltunk egy hosszabb pihenőre, ahol rappeleztünk – én nem ismertem korábban ezt a szót, olyan kommandós ereszkedés-fajta, Tibi bekötötte a gyereket fönt, ő pedig saját magát engedve leereszkedett a falon (persze duplán biztosítva). Elképesztő élmény lehetett nekik, mind ezt jelezte vissza legemlékezetesebbnek a napról, nem az esőt :D

Sikerült egy olyan gyereket is felmotiválnom a falra, aki korábban semmiben nem vett részt, pedig nagy szája volt, de valamiért a magastól nagyon tartott. A kis barátja (a kedvencem, persze) odajött hozzá, miután már rávettem hogy legalább menjen föl Tibihez beöltözve, még mindig el tudja dönteni, akarja-e csinálni vagy visszajön, hogy „You can do this my friend, don’t be a chicken!” Elképesztő cuki, amikor két román gyerek angolul kommunikál egymással a kedvemért. A srác természetesen ha már fent volt, le is rappelezett, hatalmas vigyorral az arcán, a barátja rögtön meg is jegyezte neki a bátorságát: „You are not a chicken. You’re an elephant!” :D

Nap végére, olyan hat óra fele aztán kezdett felszakadozni a felhőzet, egyre inkább csak szemerkélt az eső, és mire vacsorára visszaértünk, már egészen kitisztult az ég.

A túra alatt nem csak a hozzáállásról meg a gyereknevelésről (:D) tanultam, de rám ragadtak új szavak, amiket egyenként kábé ötszázszor hallottam a hétvége alatt, ezért már beépültek a szótáramba:

- fetelor (ejtsd ugyanígy, jelentése: lányok)
- pláká (fogalmam sincs hogy kell leírni, de azt a kis táblácskát jelentette, amivel a Titanicos-jégtáblás játékot játszották a gyerekek)
- picior(a) (ejtsd: picsorá, az alap szó a picior, ami lábat jelent, ez valami olyan lehet, hogy „a lábad”)
- hai (háj, de ezek nem ám kifejezetten hosszú magánhangzók, az a-á között van inkább, ezt akkor mondták, amikor egymást motiválták fel a falra pl. „Hai Sarah!” „Hai, hai!”)
- és végül a címadó haidet (hájdec, jelentése kb: gyerünk, előre)

Egész kedvem lett nyelvet tanulni! :)

Megérkezés

Kezdem ott, hogy már az első hétvége alatt annyi minden történt velem, hogy egy percig sem fogom úgy érezni, megbántam, hogy ide jöttem. Még ha nem is lesz ennyi izgalom a maradék 9 hónapban, elég ígéretes mindenesetre! :)

Csütörtök este 10-kor érkeztünk Petivel. Nagy szerencse, hogy el tudott hozni autóval, mert szó szerint a fél lakást bepakoltam. :D (Ha valaki járna nálunk a következő hetekben, ezzel maga is szembesülhet.) Peti szerint, bár rend van mióta eljöttem :P, de magammal vittem az otthonosságot is. Annyi cuccom lett, hogy a nagy sporttáska és a kollégám Katitól kapott 70 literes hátizsák mellett még 8 zacskó lett tele. Íme:

Mikor megérkeztünk, Kata (a másik EVS önkéntes, aki július végéig van itt) az ajtóban várt minket. Egy tündér az a lány! :) (de erről majd később.) Megmutatta a szobámat, vagyis a szobánkat, mert a következő 3 hónapban egy helyiségben fogunk aludni-élni. A szállást úgy kell elképzelni, hogy a házban alul egy református (?) közösség gyűlésterme, egy nagy konyha és nagy étkező foglal helyet, az emeleten pedig, ahol mi is vagyunk, vannak a kétágyas szobák, ahol időnként a lelkigyakorlatosok megszállnak. A szobákhoz nem tartozik külön fürdő, 1-1 wc és 3 közös tusoló van, meg egy mosóhelyiség. Ezen kívül van egy közösségi tér pár fotellel, meg egy mini konyha, amit mi is használunk ittlétünk alatt.

A mi szobánk abban különleges, hogy tartozik hozzá egy kis fürdőszoba káddal, wc-vel (valaha ez volt a paplak, azért a luxus), úgyhogy legalább kicsit szeparálva vagyunk a viszonylag sűrűn cserélődő többi lakóval. 

A szoba viszont elég kicsi. Mármint a cuccmennyiségnek, amit magammal hoztam. Még akkor is, ha érkezéskor rögtön egy (jó, csak kisebb) zacskónyi dolgot visszaküldtem Petivel, hogy az mégiscsak túlzás (pl. futócipő, csini szandál, extra strandpapucs). Kaptunk egy kis méretű szekrényt ugyan pluszba,  az érkezésemre való tekintettel, de az üresen így mutatott:

Kicsit meglepődtünk ezen a nagylelkűségen, de azóta szerencsére járt itt a gondnok, felmérte a terepet és a kérésemre legyártott 3-3 polcot bele (amit ma be is szerelt, mire hazaértünk a munkából). A hasznosított szekrény most így fest: 

Ugye mennyit számít pár polc? ;)

Csütörtök este mivel csak mi voltunk a szálláson, Petivel külön szobában aludtunk (és most reménykedem, hogy senki olyan nem olvassa a blogot, aki itt dolgozik :D, de olyan szépen rendbe tettük az ágyat, hogy nyomunk sincs! :D).

Péntek reggel pedig a könnyes búcsú (mondtam már, hogy annyit sírtam az utóbbi hetekben, mint előtte kb. egész évben? Elképedek a saját érzékenységemen néha :P) után Peti felrakott minket a szovátai kisbuszra, ő pedig elindult haza. 

Az első OB-s hétvégémről egy következő bejegyzésben írok, addig is egy kép rólunk, amit az otthonunktól való búcsúzásomkor készítettünk :)

Kütyülök

Aki ismer, tudja hogy nem vagyok egy nagy technikai zseni. Mondjuk úgy, ami elromolhat a közelemben az előbb-utóbb el is romlik. Persze csak addig, amg nem hívok segítséget - mert akkor csodálatos módon mindig épp tökéletesen működik az adott kütyü... Közel 4 éve kaptam egy okostelefont, amit azóta egyre inkább, de még mindig csak SIM nélkül használok. Tökéletes attól még fotózásra meg netezésre! (Így fordulhat elő, hogy  a cégest is beleszámítva, 3 telefonnal járkálok mindenhova.) Nekem túl bonyi megtanulni az ilyen izék működését. Nagyon régimódi vagyok. :D
Most viszont kénytelen leszek egy új rendszert magamévá tenni, mert tegnap beszereztük az utazós-kintlevős számtógépemet. Mivel alapvetően ez egy tablet billentyűzettel, csak jó indulattal nevezhető note-netbooknak vagy hasonlónak, de mégis annak hívom, mert pont olyan, csak nagyon piciben. :)
Najó, nem pont olyan. Mert egy számítógépet bekapcsolsz és dolgozol rajta, ezen meg van egy csomó izé! Nagy színes négyzetek meg érintőképernyő, meg alkalmazások, mint a mobilon, szóval jó alaposan összezavar. Az okosak már biztosan kitalálták, hogy Windows 8 fut rajta, hát én a Windowsra azt hittem hogy Windows. Olyan, mint a 2007 vagy mittudomén melyik. De ez nem! Itt nincs nagy ablak, amin kis ikonokkal lehet navigálni, itt a Nokia okostelefonok számomra teljességgel érthetetlen és átláthatatlan csúsztatható ikonjai foglalják el azt, ahol a háttérképnek kéne lennie.
Tegnap este belekezdtem a megtanulásába. Becsülettel. Még akkor is, ha már háromszor föladtam, mindig újra kézbe vettem. Mert én akartam ezt végülis...

Tudtam, hogy nagy én-utazás lesz ez az EVS, de hogy már itthon elkezdődik!

1 hónap

4 hét van hátra az indulásig. Egyszer megrémülök a gondolattól, hogy mindent itthagyok, másszor pedig pillangók ugrándoznak a gyomromban, hogy már most odarepítsenek - türelmetlenek kivárni.

4 hét nagyon kevés idő és folyton azt érzem, valamire nem lesz időm. Biztos végiggondoltam mindent? Elintéztem amit el kellett? Úgy hagyom itt a lakást (Petit), hogy működjön nélkülem is...?

Bárkivel találkozom, már az az érzésem, hogy búcsúzom.