Sítábor

Azt mondták, volt már ennél jobb sítábor. Azt mondták, tavaly végig sütött a nap, Azt mondták, a múltkori csoporttal jobban lehetett dolgozni. Szembesítettek vele, hogy nem ez kéne a legjobb legyen. Nekem meg mégis az volt. :)

A néha túl hideg, máskor túl esős, legközelebb túl ködös időjárás ellenére. A csoport kezdeti széthúzása ellenére. A résztvevők közötti nehéz esetek ellenére. A fáradtság ellenére. Minden ellenére, mert nem érdekelt semmi, ami annak idején volt, csak az, ami most van, és abból viszont sokkal több volt a pozitív.

Azokkal lehettem egy oktatói gárdában, akiket szeretek, akikkel szeretek oktatni, és akiket elismerek, mint szakemberek. Olyan gyerekcsapatom volt, akik bár nagy kópék voltak, de nagyon szerethetőek mind. Az időjárás igenis kegyes volt: csak első nap volt iszonyú hideg, akkor viszont gyönyörűen sütött a nap, a többi napon pedig csak enyhe hóesés, köd vagy szél volt, egyáltalán nem megterhelő. Meg is fáztam, csúful, pár napig dögrováson voltam, de az is átszaladt rajtam hihetetlen gyorsasággal. A pályák szuperül síelhetőek, az erdei pálya nagyon vagány, és a hó nagyon jó volt. 

A felvonós srácok pedig egytől egyig nagyon édesek :D Annyi bókot nem kaptam az elmúlt két hónapban, mint most egy nap alatt. Minden egyes körben volt valami kedves szavuk - a felvonó alján és a felvonó tetején lévő fiúknak is, mindkét pályán :D Persze, erre biztos rásegített, hogy nem tolongtak a 20-30 közötti fiatal lányok a sízők között, de én ezzel nem törődtem, csak élveztem a nekem szóló figyelmet ;) 

Élveztem az ételeket is: ilyen változatosan és finomat is ritkán ettem az elmúlt időszakban, Ilus néni igazán kitett magáért ;) Haza is kéne vinnem őt, vagy legalábbis jól megtanuljak főzni, mert nagyon elkapatott :P

A gyerekek külön sztorik voltak, mind a maga egyéni stílusával:

• a kis korondi csávó, akinek 6 évesen olyan dumája volt, hogy lefordultam a székről; 
• az élénk magyar kislányok (7-10 évesek), akik mindenáron össze akartak hozni az okatótársammal, és folyton azt sugdosták a fülembe, hogy milyen módszerekkel érjem ezt el; 
• a kis tízéves fiúcskáim, akik a pályán nagymenőztek, de azért az esti Hobbit nézés alatt a fejükre húzták a pulcsijukat, ha féltek, vagy együtt sikkantottak fel mind, ha valami váratlan történt; 

• a 13-14 éves román srácok, akik olyan huncutok voltak, hogy nem is tudok mást csak vigyorogni, ha rájuk gondolok: a vacsora utáni csokikaszinóval, az ebédszünet alatti, lesifotózásukkal (nem csak a kicsi lányoknak járt egy rugóra az agyuk...), az udvariasságukkal, és a pályán való hülyéskedéseikkel, de közben nagyon szerethető bocsánatkérő mosollyal az arcukon; 

a huncutak

• és az esti magyar csoportban levő nagyfiúkkal (szintén 15 alatt), akik a felejthetetlen asztalmászáskor pusziért álltak sorba nálam, büszkén minden egyes kör után, amikor meg tudták csinálni. Nem lehetett komolynak vagy borúlátónak lenni mellettük! :)

az egyik "versenyző"

(Az asztalmászás egyébként nekem is sikerült, többször egymás után is, nyomait azóta őrzik a combjaim és a könyökhajlatom, kék-zöld foltok formájában :D)

És persze nagyon sokat köszönhetek Atinak, aki nélkül nem lett volna ez a sítábor olyan, amilyen. Akivel együtt nyomtuk végig az 5 napot a sípályán a nem is egyszerű gyereksereggel, hóbanszélbenfagyban kitartva, végig poénkodva. Amikor szükség volt rá, ketté osztottuk a csoportot, román-magyar társaságra, hogy mindenkire kellő figyelem juthasson. De neki köszönhetem azt is, hogy ezalatt az egy hét alatt többet tanultam és beszéltem románul, mint az elmúlt 8 hónapban. Már emiatt önmagában megérte ;) 

Együtt "fektettünk", vagyis razziáztunk takarodó után az elkószáló gyerekekre vadászva (hozzátenném, hogy szükség volt rá, mert a 40 fős gyereksereg úgy zsizsegett még éjfélkor is néha, hogy én akartam síbakancsot hozzájuk vágni egyszer-egyszer, hogy lenyugodjanak). Egymást nyugtatgatva, amikor a csoport "balfékje" megint eltűnt valahol vagy csak szokása szerint egyáltalán nem azt csinálta, amit kellett volna.
A hét végére aztán mégiscsak összeállt a csapatunk. :)

Cea mai bina echipa :)

Esténként sokat beszélgettünk, és igenis lehetséges, hogy egy-egy ottani emberrel több hasonlóság van bennünk, mint a "pesti táposokkal", mert az a valami egyszerűbb és mélyebben van, mint amit intellektualizálni lehet. Mert hiába tűnik úgy, hogy a "semmi közepére" (Szováta) jönni élni Budapestről nagy bátorság, nekem mégis csak ez a kis település (volt) önkéntességem alatt a világ közepe. 

Lassan itt a búcsú ideje. 

Ez volt az utolsó OB-s programom az önkénteskedésem alatt. De az egyik legjobb is.
:)