"Hogy vagy?" - Tényleg, hogy is?

A minap egy rég nem látott ismerős (barát?) megkérdezte, hogy vagyok. Mivel a mi kapcsolatunk sosem volt felszínes, tudtam, hogy nem fogom tudni annyival elintézni, hogy: "jól". Vagy esetleg: "jól, pörgök ezerrel, és eszméletlenül élvezem". Nem, mert ennél sokkal több van velem. Ez a személy meg pont egy olyan ember az életemben, aki ennél mélyebbre lát és akinek (is) köszönhetően erre a kérdésre már képes vagyok máshogy (is) válaszolni. 

Egyébként is, a kérdés egy olyan este után ért, ami már önmagában is a mélyebb gondolatok felé indított. A Holnap (Tomorrow, 2017) című filmet vetítették egy egyesületi alkalom keretében, ahova barátnőm hívott el. A film egy nagyon érdekes tovább feszegetése annak a kérdésnek, még meddig mehet így tovább, hogy elhanyagoljuk, elpusztítjuk Földünket. Pozitív példákon keresztül bemutatja, a fenntarthatóság nem csak egy eszme, hanem egy létező dolog, és csak rajtunk múlik, teszünk-e érte. Ez a téma már régóta nagyon foglalkoztat, de erről talán máskor. Azt hiszem ez egy külön bejegyzést érdemel. ;) 

A film után szakértők segítségével a ránk tett hatásokat elemezgettük, a helyzetünket és a lehetőségeinket értékeltük, és arról vitáztunk, a mai közvetlen környezetünkben milyen ellenállásokba ütközünk és ezeken hogyan tudhatunk felemelkedni, hogy mint emberiség, ne rohanjunk olyan vészesen a vesztünkbe.

Egyszóval, ez után a film est után határozottan többet akartam válaszolni a "jól"-nál. Elmentem zuhanyozni és végiggondoltam, tényleg, hogy is vagyok.

És hogy hogy vagyok?

↠ Idén elkezdtem magamra koncentrálni. Év elején végignéztem a tavalyi évemen, a #yearcompass segítségével (Sanyival közösen) végiggondoltam a tavalyi teljesítményeimet, fejlődésemet, milyen képzések által miket tanultam, mi mindent engedtem el az életemből, és mennyi újnak adtam teret. Csak, hogy egy példát említsek, november közepén emlékezet alapján összeírtam egy listát azokról a dolgokról, amiket életemben először csináltam a tavalyi év során. Több, mint 80 tétel lett! (special thanks to my Spanish friend, Cristina for the idea!)

Jó érzés volt a naptárat böngészve kicsit összegezni, rendezni az évet, és elbúcsúzni 2017-től.

↠ Aztán megterveztem az idei évemet. A munka - képzések - önkénteskedés - nyaralás arányát. (a mértékegység nem reprezentatív, csak az arányok) A képen a zöld terület a munka, amit szeretnék megsokszorozni, és szerencsére erre egyre több lehetőségem lesz rá.

A kék azok a tréningek / workshopok / képzések, ahol magamat képeztem, tanultam, ezt az elmúlt 3 év után, amikor egy teljesen új szakmát tanultam ki, ideje harmadára csökkenteni. A továbbképzést sosem hagyom abba, de a tapasztalatszerzés most még inkább előtérbe kerül. A lila terület az önkénteskedés, amit szintén kénytelen leszek idén visszaszorítani, hogy jusson elég figyelem a munkára. Ebbe beleszámítottam a Bátor Táboron, Yuppin és minden alkalmi önkéntességen túl azokat a tréningeket is, ahol fizetség nélkül ugyan, de co-trainerként vettem részt, hogy a legjobbak mellett, legjobbaktól tanulhassam a szakmát.
Egyedül a nyaralás, célzott kikapcsolódás mennyiségén nem változtattam, fontosnak tartom ugyanis a feltöltődést. Tavaly Szingapúrban töltöttem pár napot a képzésem után, voltunk UK-Walesben stoppos-hátizsákos-túrázós nyaraláson és sok időt töltöttem Wouterrel Hollandiában is. Idei tervem ugyan még nincs, de a bakancslistám nagyon hosszú :))) másfél évvel ezelőtti listám (ami azóta háromszor ekkora)

↠ Az idei évre célokat, vágyakat, megvalósítandó terveket, illetve fejlődési célt tűztem ki magamnak.

Az elmúlt pár évben mindig akadt olyan, amire fókuszálni szerettem volna egész évben, így az elengedés (letting go) után az elvárás nélkül (no expectations) és nem megbánás (no regret) voltak az adott évek céljai, az idei évre az elfogadást (acceptance) tűztem ki célul. Értem ez alatt annak az elfogadását, ami adott, amin nem tudok változtatni. Lehetnek ezek körülmények, emberi viselkedések, szokások, történések, meghozott döntések. Mások különbözőségei, mássága vagy akár az én különbözőségem és másságom. Okénak lenni azzal, ami történik - akárhogy is terveztem / képzeltem el... Az, hogy idénre más a fókusz, közel sem jelenti azt, hogy a korábbi évek szavainak mestere lettem. Ezek életfogytig tartó emlékeztetők :)

↠ A 2018-as évre megfogadtam, hogy törekedni fogok arra (illetve az eddigi döntéseimet is ez alapján hoztam), hogy csak olyan munkát / önkéntességet / elfoglaltságot válasszak magamnak, fogadjak vagy vállalják el, ami végső soron engem szolgál, engem gazdagít rövid vagy hosszú távon. Ne az legyen az indok, mert "anyagilag így jobb", vagy mert "különben cserben hagynám őket", vagy mert "kell a szakmai előrelépésemhez"...  Nem. Ha most nem érzem, hogy lesz nekem ez jó, ha nincs meg a saját motivációm, miért szeretném azt csinálni, akkor inkább nem csinálom.
(Köszi Csabi, még egyszer, a megerősítést!!)

↠ Kialakítottam egy napi rutint, amit eddig elég szépen tudtam tartani, és sok energiát kapok belőle. Reggelente kb. egy órával korábban kelek, ezalatt nyújtok, meditálok, jógázom. Kell a reggeli énidő, mert sokkal könnyebben indul a napom. Ezt tulajdonképpen már tavaly bevezettem, de januártól szisztematikusan nyomon is követem, hogy biztosan beépüljön. Ezt kiterjesztettem a sportolásra is, mert bár világ életemben folyamatosan sportoltam valamit, az utóbbi 3 év hektikussága és rendszertelensége (az utóbbi 2 évben nem nagyon töltöttem egy országban egyhuzamban több mint 10 napot) azt is vonta maga után, hogy a korábbi edzéseimet el kellett hagynom és újak után kellett nézni. Mivel kb. a futás volt az egyetlen, amit bárhol tudtam csinálni, Moldovától Szingapúron át, Hatvantól a szlovákiai Modráig, a hollandiai Ommentől Budapestig mindenhova cipeltem a futócipőmet. A futás továbbra sem lett a kedvenc sportom, de egy nagyon jó alternatíva, akármilyen terepen. :) Úgyhogy idén nagy célkitűzés, hogy ha már redukáltam az országokat, a sportokra ráerősítsek. A január-február a 3 sítáborral, mászásokkal és a Téli Mátra teljesítménytúrával elég erősen indult. :)

↠ Elkezdtem a mászást is komolyabban venni, vettem bérletet és edzésre is el fogok járni, hogy jobban tudjak fejlődni. Az elölmászás iszonyúan bepörgetett, alig várom, hogy megint gyakorolhassam. :)

↠ Krisztiánnak (Yogasapiens) köszönhetően az otthoni jóga gyakorlásaim is egy (jóval) magasabb szintre kerülnek. A héten ismét eljutottam egy 2.5 órás jóga gyakorlásra, úgy érzem, ez hosszútávon sokat hozzájárulhat az elmém lenyugtatásához is. Nagyon szeretem a hétfő esti TFK jóga alkalmakat. Azt is, hogy 2.5 óra tömény figyelem jut magamra, azt is ahogy Krisztián instruál, hogy fejlődöm folyamatosan, és hétről hétre is vannak apróbb változások (feltéve, ha ott tudok lenni...), és amilyen testérzetem van utána... az csodálatos. A lelkem is kisimul. Az meg csak a hab a tortán, hogy utána teázunk és beszélgetünk... annyira szerencsés vagyok, hogy ezt megtehetem, mert olyan életem van, amibe belefér. A jóga nem testmozgás, a jóga életforma! <3

↠ Elkezdtem randizgatni, aztán rájöttem, hogy ez nem az én világom. Miután minden pasi akivel találkoztam, elsőre nekem akart esni, átértékeltem, hogy mire is vágyom. Persze most egyszerűsítek és általánosítok, holott nagy különbség volt a srácok között. A konklúziót viszont az összkép alapján vontam le.
Nem adjuk meg a dolgoknak az időt, hogy lépésről lépésre haladjunk. Minden azonnal kell(ene). Nekem pedig időre van szükségem. Arra, hogy ezek a saját tempómban haladjanak. 

Sok mindenre ráébresztett ez a pár fiú, akivel találkoztam... Úgy érzem, most már sokkal tisztább a képen arról, hogy milyen párt szeretnék.  :)

↠ És mindemellett boldog vagyok, mert úgy érzem minden amit korábban leírtam természetesen jön, alakul, nincs benne semmi erőlködés. Van időm megállni és gyönyörködni a hóesésben.

#needtopractice

Singapore

Let's start with how I got his opportunity.

As most of you know, I spent my EVS (European Volunteer Service), 9 months at Outward Bound Romania from May, 2015 till January, 2016. After finishing my volunteer work in January, 2016, I never came back to my old life, and basically never came to live again in Hungary. I started to travel – from country to country, from training to training, to be a participant and learn about myself, about outdoor and about coaching. And to be an assistant, a co-trainer or a trainer, to practice what I’ve studied, and to continue learn in the meantime about myself, outdoors and coaching. I’m just a newcomer in this field, and still think, it’s a never ending process to develop further.

Last September I went back to Outward Bound Romania, to do some programs again, and to make my final exam in becoming an instructor. Proudly announced, that from 2nd October, 2016 I’m officially part of the OB family, member of the Outward Bound staff! :)

Our programs are based on adventure therapy: our participants are facing physical, mental and emotional challenges, they are stepping out of their comfort zones and learning about themselves throughout the process. I truly believe in this philosophy, so I strive to be authentic - I’m practicing it myself. Challenging myself with my whole current lifestyle basically :)

This year OB Romania and the Hungarian Élményakadémia organizations got the opportunity within an Erasmus+ project to subsidy their staff members with a certain amount of money, spent on a training which supports the further development of the instructors. I deadly wanted to go to Philadelphia (US). To America since a long time ago, I don’t exactly know what attracts me there, but my soul is drawn to it. To specifically Philadelphia I wanted to go since September, when Viki told me about her last year journey to there.

Since Outward Bound is a world wide organization, it has representatives in 34 countries all over the world, I had the chance to go there for free taking part in their staff training, and even the flight ticket would be partly covered by the subsidy. I applied, but didn’t get it. I remember I was in the Netherlands the time I received the news. I couldn’t help but cry, I wanted it so much. A very dear girl (I could say by now friend), Justina gave me a special support by being there for me, listening to my story, and giving me the strength not to give up. I didn’t. When I’ve heard there is an opportunity in Boston (US) as well, I applied immediately.

And here came the struggle. They answered positively, welcoming 2 members of our staff. But their invitation was at the same time I was already engaged for a personal development training as a co-trainer, in the Netherlands. I was clueless what to do. In one hand, America could be a once in a lifetime opportunity, would be a big mistake to miss it. On the other hand, I was engaged to Olde Vechte Foundation, where I spent almost half of my previous year, I got opportunities there, and I didn’t want to gave them up. My main struggle was a new training, named Choice in Life, what I took as a participant in November, and I really really wanted to be in the team this time. I felt (I’m still feeling) I want to work with constellations, and where else could I learn it from a professional, basically for a few days of work? My question was: should I give up a personal dream, more like an adventure for a professional cause? Or should I withdraw my professional development with not taking part in this training for a lifetime experience? I couldn’t decide.

Than life decided for me. Adam (my boss in OBRomania) came up with the idea of me going to OBSingapore, where they also invite OBR staff members, although not for free, but for reduced price. Even if it’s a huge reduce (original course price is very very expensive), I would not be able to pay it ever. So Adam kept going further – what if I can go there as a co-trainer? I have enough experience on water sports, I have an outdoor background, and I was trained at an other Outward Bound – not to mention my European point of view on things, which he thought could give a lot to OBS. So I quickly wrote my CV (still being in NL), which was not an easy quest, since my previous CV contained all my Life 1.0 woek experiences (finance, auditing, controlling), and this time I needed one emphasizing my trainer skills, studies and experiences. I created and sent it, waiting for approval. On the 1^st of March I got the news, I’m approved!

I travelled back to Hungary that day, continuously in contact with Adam about my flight tickets. We decided to buy it for 8^th so I can be there few days earlier of the training, to get align with the other staff members. But in the meantime their boss decided to take me anyway as a participant, with the same conditions (for free!!), so I could book my flight from 10^th March till 7^th April.

And now sitting on the plane, towards Asia…

Ironically Few days after it turned out I can go to Singapore, so the whole April is free again and I can go to both Choice and Choice in Life, I got the news, that I cannot be team member of Choice in Life this time.

Take a deep breath, and letting it go…

What is this training about?

I cannot really tell. Not because it’s confidential, but because I don’t know. All I know is what I googled with the name of the training: 21-day classic challenge course. Kayaking, sailing, expeditions, team activities, high ropes course, and a 3 day solo in the forest, completely alone, with only a few equipment I can carry. (scary, isn’t it?)

Here I post a video, quite informative, on what kind of challenges we’re going to take.

Vhttps://www.youtube.com/watch?v=27Q5hboI0pc

Besides the mental and physical challenges everyone may face, I probably will face a huge cultural, climate and gastronomic difference, which could have as much impact on me as all the others together.

And still, I think my biggest challenge will be something else… To let go again, an other very important part of my life, and not being busy with my broken heart during the training, rather concentrate on here and now, and go fully for it.

  

Europe trip

I’m doing one of the most exciting thing of my life. Planning a 2 month Europe-trip!

I have to admit, I always wanted to do that. My parents were the „hippi” ones when they were at their early twenties, who were travelling through Europe by train with one single backpack, carrying most of the food they consumed and slept in parks and train stations. They inspired me, I found their braveness and willingness to see admirable. I always wanted to follow their route.

It didn’t happen though, until now. Okay, in the past year I started to travel. I started to live the life I always wanted to. I consider myself lucky cause I can do it, and also glad, that I started it. I wasn’t that continuosly happy in my life as in this past 15 months. It's all about freedom, gaining new experiences and learning a lot lot lot, while having fun. And in the end, that is the main goal. To learn while enjoying it ;)

I started to write this very first blog entry in English because of 3 reasons.

1. I have plenty of international friends, most of them I met in the past year and they always asked me to make the blog also readable for them
2. I’m currently in an English camp for students who are going for an exchange program to America – my mind just starts to work in English first :)
3. The last, but not least: I’ll travel with someone, with whom I speak English :) I might introduce that person later. Or I  just keep this little secret :)

So back to the topic, why I’m planning a Europe trip.

First a bit of background story. We decided to spend a bit of time together and we couldn’t really agree on the details. Not the minor ones like what we will eat or where we wanna meet – more like some bigger ones as when, where and for how long. So now we just chatted a bit on this topic, our possibilities and wishes, and we came up with the idea of making a longer trip. To Japan! With the Trans-siberian railway. Cool, both of us wanted to do it. But the weather in autumn and winter... But the money... it costs 600 EUR just one way, excluding food and sightseeing at some stops, just the railway ticket. And we didn’t mention how to get to Moscow... So yeah, its a no for now. We decided to postpone it, to a period where both of us will have the time again, and also the monetary basis.

Than what can we do with the limited budget we (I) have? Hitchhike! Camping! Having fun while travelling. As we already have a 6 week experience of travelling together, it was not a big deal to decide on it. He came up with the idea to go to Asia – it would be really cool, that’s also on my bucket list, I have to add it – and I came up with the excuses, as usual. Let’s say it in a nicer way: with the rationality. To get all the vaccinations it almost costs 300 EUR. Even if we are hitchhiking we need visa for some of the countries. Again a lot of money. Although food is way more cheaper, we have to prepare for unexpected situations... So finally we just agreed on postponing this trip as well. To another time where I will have a more reliable source of income.

So where to go now? He just came up with the idea of Europe. Hah. So easy. And I always wanted to do that. We can start it whereever we want. We have a lot of experiences of hitchhiking all over Europe. We even have a lot of knowledge on the basic terms and expressions in most of the European languages. Why not start with a comfortable but still challenging one? And if in the end we run out of budget, we just go back home easily. Otherwise, we plan it for two months.

Exciting, isn’t it? :))))

-------------

By the way, any notices, any recommendation on my English writing is very welcomed. I know I gained a shitty English during the past year, and I’m fine with it. Still, I want to improve back if it's possible. ;)  

Bakancslista - I wanna do so much thing in my life...these are a few of them

Ma beszélgettünk erről Wouterrel, ő azt mondja nincs bakancslistája, inkább csak fejben tart pár dolgot, amit mindenképp ki szeretne próbálni, vagy ahova el szeretne látogatni élete során. Nekem segít, ha van egy gyűjtemény, amit mindig elővehetek és motivációként szolgál, ha "uncsi" lenne az életem. :P Ő azt mondta, korlátozzák az ilyen listák, számára csak teher, ha úgy érzi, "ezt még meg kell csinálnom". Én abszolút nem így élem meg. :) Szerintem vagány, ha vannak vágyaid, tisztában vagy velük (= megfogalmazod, majd pl. listába szeded őket), és elkezded őket megvalósítani! :))

Már évek óta van "bucket list"-em, de soha nem mertem igazán nagyot álmodni. Szerencsére ez egy módosítható lista, így bármikor hozzáírhatok :))

Kezdjük azokkal, amik eddig is fent voltak:

• vadlovon lovagolni egy tengerparton (bár a grúziai élmény ezt megközelítette... szőrén ült lovon lovagolni egy tó partján ;))
• deszka szörfölni egy óceánban (persze ehhez először meg kell tanulni...)

• eljutni Amerikába és roadtripelni (vagy csak bármit csinálni Amerikában... igazán vágyom oda, felfedezni!)
• Izland (wooow!)
• Thaiföld (a Bangkok, tranzit! ihletett, elvegyülni a helyiek közt)
• canyoning

• alapfokú sziklamászó tanfolyam (s majd a többi utána)
• megtanulni wakeboardozni úgy, hogy körbe tudjak menni (na ez áll a legközelebb a valósághoz... csak el kéne menni és próbálgatni kéne :))
• barlangászni
• sziklát mászni a Garda-tónál :) 

• sziklát mászni Paklenicán (egy túraleírás)
• deep water solo egy tengernél (biztosítás nélküli sziklamászás, mély víz fölött: például itt, de akár Pakin is)
• Giethoorn (a holland falu, ahol csak csónakkal lehet közlekedni: itt akarok élni!)

• ejtőernyős ugrás (bázisugrás)
• bungee jumping (ehhez még kicsit félős vagyok... vagy inkább már?)
• parasail

• siklóernyőzés 
• DisneyLand (egy vidámpark-bolondnak? kihagyhatatlan!)
• Hallstadt (amúgy is a tó+hegy az abszolút szerelem kombó)

(s a lista majd csak bővülni fog.. meg persze igyekszem kipipálgatni is ;))

Nektek mik vannak a bakancslistátokon?

:)

Sítábor

Azt mondták, volt már ennél jobb sítábor. Azt mondták, tavaly végig sütött a nap, Azt mondták, a múltkori csoporttal jobban lehetett dolgozni. Szembesítettek vele, hogy nem ez kéne a legjobb legyen. Nekem meg mégis az volt. :)

A néha túl hideg, máskor túl esős, legközelebb túl ködös időjárás ellenére. A csoport kezdeti széthúzása ellenére. A résztvevők közötti nehéz esetek ellenére. A fáradtság ellenére. Minden ellenére, mert nem érdekelt semmi, ami annak idején volt, csak az, ami most van, és abból viszont sokkal több volt a pozitív.

Azokkal lehettem egy oktatói gárdában, akiket szeretek, akikkel szeretek oktatni, és akiket elismerek, mint szakemberek. Olyan gyerekcsapatom volt, akik bár nagy kópék voltak, de nagyon szerethetőek mind. Az időjárás igenis kegyes volt: csak első nap volt iszonyú hideg, akkor viszont gyönyörűen sütött a nap, a többi napon pedig csak enyhe hóesés, köd vagy szél volt, egyáltalán nem megterhelő. Meg is fáztam, csúful, pár napig dögrováson voltam, de az is átszaladt rajtam hihetetlen gyorsasággal. A pályák szuperül síelhetőek, az erdei pálya nagyon vagány, és a hó nagyon jó volt. 

A felvonós srácok pedig egytől egyig nagyon édesek :D Annyi bókot nem kaptam az elmúlt két hónapban, mint most egy nap alatt. Minden egyes körben volt valami kedves szavuk - a felvonó alján és a felvonó tetején lévő fiúknak is, mindkét pályán :D Persze, erre biztos rásegített, hogy nem tolongtak a 20-30 közötti fiatal lányok a sízők között, de én ezzel nem törődtem, csak élveztem a nekem szóló figyelmet ;) 

Élveztem az ételeket is: ilyen változatosan és finomat is ritkán ettem az elmúlt időszakban, Ilus néni igazán kitett magáért ;) Haza is kéne vinnem őt, vagy legalábbis jól megtanuljak főzni, mert nagyon elkapatott :P

A gyerekek külön sztorik voltak, mind a maga egyéni stílusával:

• a kis korondi csávó, akinek 6 évesen olyan dumája volt, hogy lefordultam a székről; 
• az élénk magyar kislányok (7-10 évesek), akik mindenáron össze akartak hozni az okatótársammal, és folyton azt sugdosták a fülembe, hogy milyen módszerekkel érjem ezt el; 
• a kis tízéves fiúcskáim, akik a pályán nagymenőztek, de azért az esti Hobbit nézés alatt a fejükre húzták a pulcsijukat, ha féltek, vagy együtt sikkantottak fel mind, ha valami váratlan történt; 

• a 13-14 éves román srácok, akik olyan huncutok voltak, hogy nem is tudok mást csak vigyorogni, ha rájuk gondolok: a vacsora utáni csokikaszinóval, az ebédszünet alatti, lesifotózásukkal (nem csak a kicsi lányoknak járt egy rugóra az agyuk...), az udvariasságukkal, és a pályán való hülyéskedéseikkel, de közben nagyon szerethető bocsánatkérő mosollyal az arcukon; 

a huncutak

• és az esti magyar csoportban levő nagyfiúkkal (szintén 15 alatt), akik a felejthetetlen asztalmászáskor pusziért álltak sorba nálam, büszkén minden egyes kör után, amikor meg tudták csinálni. Nem lehetett komolynak vagy borúlátónak lenni mellettük! :)

az egyik "versenyző"

(Az asztalmászás egyébként nekem is sikerült, többször egymás után is, nyomait azóta őrzik a combjaim és a könyökhajlatom, kék-zöld foltok formájában :D)

És persze nagyon sokat köszönhetek Atinak, aki nélkül nem lett volna ez a sítábor olyan, amilyen. Akivel együtt nyomtuk végig az 5 napot a sípályán a nem is egyszerű gyereksereggel, hóbanszélbenfagyban kitartva, végig poénkodva. Amikor szükség volt rá, ketté osztottuk a csoportot, román-magyar társaságra, hogy mindenkire kellő figyelem juthasson. De neki köszönhetem azt is, hogy ezalatt az egy hét alatt többet tanultam és beszéltem románul, mint az elmúlt 8 hónapban. Már emiatt önmagában megérte ;) 

Együtt "fektettünk", vagyis razziáztunk takarodó után az elkószáló gyerekekre vadászva (hozzátenném, hogy szükség volt rá, mert a 40 fős gyereksereg úgy zsizsegett még éjfélkor is néha, hogy én akartam síbakancsot hozzájuk vágni egyszer-egyszer, hogy lenyugodjanak). Egymást nyugtatgatva, amikor a csoport "balfékje" megint eltűnt valahol vagy csak szokása szerint egyáltalán nem azt csinálta, amit kellett volna.
A hét végére aztán mégiscsak összeállt a csapatunk. :)

Cea mai bina echipa :)

Esténként sokat beszélgettünk, és igenis lehetséges, hogy egy-egy ottani emberrel több hasonlóság van bennünk, mint a "pesti táposokkal", mert az a valami egyszerűbb és mélyebben van, mint amit intellektualizálni lehet. Mert hiába tűnik úgy, hogy a "semmi közepére" (Szováta) jönni élni Budapestről nagy bátorság, nekem mégis csak ez a kis település (volt) önkéntességem alatt a világ közepe. 

Lassan itt a búcsú ideje. 

Ez volt az utolsó OB-s programom az önkénteskedésem alatt. De az egyik legjobb is.
:)

Iroda

Egy kis betekintés arról, hol is dolgozom fizikailag. Mivel mostanában nagyon sok beszámolóval el vagyok maradva, kezdjük az „elején” – ezt úgy 5 hónappal ezelőtt kellett volna megírnom, de aki kíváncsi rá, az most update lesz legalább ebből :D

Az iroda a 2. számú munkahelyem a szezonban, és első számúvá lép elő holtszezonban – amikor nincs, vagy kevés programunk van Szovátán. Május-júniusban átlag 2-4 napot töltöttem itt az egész hónap során, júliusban másfél hetet, augusztusban 4 napot, szeptemberben megint csak egy hetet, most októberben pedig 9 napom lesz összesen. Ahogy jön a hideg és a sötétebb időszak, úgy van mind kevesebb program kint, és annál többet fogok itt tevékenykedni. November-december-januárban egyelőre fogalmam sincs, mivel fogom eltölteni az időmet, de majd maximum tervezem a jövőt. :) (Egyébként meg nem félek, hogy ne találnék (ki) valamit).

Visszatérve a marosvásárhelyi munkahelyre. Egy régi épületben (itteni nevén Hangya-ház) vagyunk a 3. emeleten, egy épületben a helyi rendőrséggel, a Népi Újság szerkesztőségével („Maros megye legolvasottabb napilapja!”) és az RMDSZ helyi pártirodájával. A mi folyosónkon van az EMKE (Erdélyi Magyar Kárpát Egyesület szobája, ahonnan múltkor a citeraszó szűrődött) és bolond Cristi is, aki valami Chakra Alapítványt csinál egy személyben. Róla nem sokat tudni, csak néha fel-felbukkan, hangosan hallgatja a rádiót, telefonálgat, aztán eltűnik. Mivel az ő szobája dugig van mindenféle papírral és ezektől be sem fér, általában a kis folyosó kanapéján szokott üldögélni, pont a mi ajtónk előtt. Ilyenkor csak az ablak felől szellőztetünk, mert Cristi mindig megtalál valamivel... :)
Az iroda egyébként a Dózsa György út legelején van, egészen a központban (ugyanezen az úton kifele a városból van a Kaufland, majd az Auchan, a Metro, a Decahtlon, stb. is, csak jó 10-15 perc autókázásra). A szállásomról 10 perc bejutni biciklivel (amit az épület mögött tudok lekötni), vagy 20 perc gyalog. Szóval tőlünk nem nagyon vannak távolságok a központ környékéig (pl. a szovátai Maxi állomás a 2. számú Polinál is csak 25 perc lábbusszal).

ez a téli havas - értelemszerűen - nem általam készített kép. Bár már irtó hideg van reggelente!

Az OB (az Outward Bound rövidítése) összesen 4 irodát bérel, az egyik még a „főfolyosón” van, az Ádám, az ügyvezetőnk szobája. Mivel ez közvetlenül az EMKE mellett van, előfordul, hogy átjárunk hozzájuk megbeszélésekre a tágas szobába, és ők is Ádámnál tárolják többek között a citerájukat. A másik 3 szoba egymás mellett van, de ezek nagyon picik, egyenként kb. 7-13 nm-esek. Az egyikhez egy kis teakonyha is tartozik: van egy pult, egy csap, meg egy mikro. :D A melegvíz elérése nem abból áll, hogy eltekerem a melegvizes csapot, itt az bizony több fázisú. 1. kinyitod a bal oldali csapot, hogy a mini-tartályat feltöltsd. 2. eltekered a kapcsolót, hogy beinduljon a melegítés, és 3. mikor a jelzőfény kialszik, megnyitod a középső csapot, amiből el kezd csordogálni a meleg víz. Csordogálni, tehát kb. fele akkora sugárban folyni, mint a „sima” hideg, amit a jobb oldali csap megnyitásával azonnal élvezhetsz! (A csapvíz egyébként itt is mindenhol iható, Szovátán különösen finom.) Amikre figyelni kell: a bal oldali csapot el kell zárni, ahogy a tartály feltöltődött! Ha megy a középső csap, alá kell tenni egy poharat, mert csöpög. A jobb oldali csap alatti állandó jelleggel ott tartózkodó poharat pedig naponta párszor üríteni szükséges. Ennyi! A mikro egyébként 10 perc alatt melegít fel egy ételt, és jól észleltétek, hűtőnk egyáltalán nincs. Viszont van egy szuper kávéfőző-teafőző kombónk, ami elég sűrűn van használva. :)

teakonyha, a kávéfőzővel és a vízcsppal

WC egy db van a folyosón, egy fős, és elég kényelmetlenül lehet megközelíteni, egészen be kell szorulni a WC csésze és a fal közé, ha be akarod csukni az ajtót. Persze, ha nem akarsz szenvedni, lehetne anélkül is… :P

kló, befele nyíló ajtóval

Minden héten van egy takarítás felelős, aki a konyhát és a WC-t kitakarítja, általános rendet tart. A szobákat minden lakója saját maga takarítja, porszívózza, a szemetet leviszi. A szolgálatos feladatait és az aktuális beosztást magamra vállaltam, hogy összeírom és menedzselem, mert ebben nem volt korábban rendszer (vagy egyetértés). Ez a végeredmény: (ez kifüggesztve ott áll a konyha bejáratánál)

Mindhárom egymás melletti irodához külön kulcs tartozik, plusz egy a rácshoz. A „pénzügyes” iroda kulcsa nincs kiosztva a dolgozóknak, azt az első irodából tudjuk elkérni, ha szükséges.


Munkatársak

Ha már pénzügy, kezdem Kingával. Ő felel mindenért, ami ide tartozik: számlák, utalások, fizetések, elszámolások, könyvelés előkészítés. Kinga emellett OB oktató is, tehát a napi 8 órás munkája mellett kint van néha Szovátán is, programon. A könyvelő egyébként Imola, aki főállásban a CE (cée, nem szí) házban dolgozik, ahol én lakom, és csak csütörtökönként jár be elvégezni a könyvelésből maradt feladatokat. Vagyis egy új nő van már Imola helyett, aki nyár közepe óta szülési szabadságát tölti, de őt nem ismerem. Ebben a szobában van még Evelin, aki két hete dolgozik nálunk: ő részben Totótól az EU-s projektek menedzselését vette át (Totó épp akkor lépett ki az OB-tól, amikor én idejöttem, de ettől függetlenül nagyon jóban vagyunk irodán kívül :) ), és a nagy tréninek szervezését Katikától, aki szeptember végével hagyta itt az irodát 7 év után. Hozzá tartozott a a ToT (Training of Trainers) és az ipari alpin képzés szervezése is.

A középső irodában van Picur, aki az OB programigazgatója, az oktatókért és segédekért felelős munkatárs, egyébként OB és OBP (Outward Bound Professional – céges vonal) oktató, és nem mellesleg az én mentorom. :) Ott ül Éva is, aki csak félállásban dolgozik az irodában, az OBP programok előkészítésén, kapcsolattartáson, egyébként középiskolai matektanár a Bólyai Liciben. Éva az egyik fő OBP oktató Ádám mellett. A középső irodában szoktam ülni én is – ha épp nincs ott valamelyikük, akkor a helyén (van az asztaluknál 1-1 PC), egyébként van még egy íróasztal számomra, ekkor a saját gépemről kell dolgozzak. Ez a mi irodánk:

azért látszik, hogy ez a legnagyobb iroda, itt még kanapénk is van! :)

Ádám a külön irodában ül, ő az OB Romania alapítója, egyben ügyvezető igazgatója, ezen kívül OB és OBP tréner.

A jobb szélső irodában pedig az adminisztratív munka zajlik, ők csak irodai dolgozók. Vagyis most már beszélhetek csak egyes számban, hiszen novembertől Ildi egyedül fogja teljesíteni napi 8 órában, ami Tünde és részben Katika munkája volt. Katika (aki egyébként nemrég házasodott, még nyár elején az ő esküvői utópartiján voltunk a Sörpatikában), elsősorban a honlappal, a facebook oldallal, a hírlevelekkel foglalkozott, meg minden mással, ami alap irodai munka – ezt a részt kapta meg Ildi (a többit, ugye, Evelin). Tünde pedig, aki egy hét múlva szülési szabadságra megy, az egyik fő mozgatórugója volt az irodai csapatnak:  ő szervezte a szovátai programokat, tartotta a kapcsolatot a résztvevőkkel és osztotta be melyikhez melyik oktatók kerülnek majd, ki mikorra érkezik, magyar vagy román nyelven kérik-e a programot, és egyeztetett a konyhán az étkezést illetően. Egy OB program szervezése tehát most már teljes körűen Ildihez tartozik, már ami a háttérmunkát illeti. A konkrét program kidolgozása egyébként az oktató(k) feladata, csakúgy, mint a végső egyeztetés a résztvevőkkel és a szállásbeosztás.

Az irodában egyébként (és az egész OB-nál összességében is) csak magyarok dolgoznak, így nincs nyelvi nehézség a hétköznapokban. Egyedüli kihívás, ha román programra tesznek, na ott viszont meg vagyok lőve. Teljes káosz, főleg kicsikkel, akik nem értenek angolul (se) egy mukkot se. 

De tanulok! ;)

Néptánctáborok

Kezdem azzal, hogy a spontenaitás jó dolog. Sőt, nagyon jó dolog. Egy igazi olyan helyzet, amikor elhagyod a komfortzónádat, úgyhogy kimondhatjuk: spontaneitás = tanulás.

Ennek ellenére, vagyis nem, épp ezért, nehéz dolog spontánnak lenni. Nem csak abban a kérdésben, hogy na most megkívántam egy fagyit, akkor keressünk egy helyet, és mivel ez egy spontán (nem előre megtervezett) döntés volt, milyen vagány is vagyok. Bár, most hogy jobban belegondolok, a kis lépésektől kezdődik minden. Ez is lehet nehéz döntés valakinek, aki „járt utat járatlanért el ne hagyj” mottóval halad előre az életében, a naptárában nem szereplő dolgokat ördögtől valónak tekinti, vagy csak épp kényelmetlenül érzi magát egy új helyzetben. Hiszen ha ilyenkor nekiállok fagyizót keresni, lehet, hogy olyan helyekre jutok el (akár a saját városomon belül), ahol még sohasem jártam. Lehet, hogy megtalálom a jövőbeli kedvenc cukrászdámat, vagy, hogy messzire menjek, a kis fagyizónál való sorban állás közben ismerem meg életem párját. És mindezt azért, mert elhatároztam magam, hogy olyat teszek, ami kívül esik a terveimen. Hát nem éri meg?

Én még ezek tudatában is majdnem nyuszinak bizonyultam.

Történt egy napsütéses péntek reggelen, hogy felkészülve (ugye, ennyit a spontaneitásról..:P) a LOC alapítványos programra, pakoltam be magamnak váltóruhát, mert előző héten Justinék megígérték, hogy kipróbálhatom a saras akadálypályájukat, csak legyen jobb idő. Nos, az idő adott volt, úgyhogy került a táskába törölköző, váltóbugyi, váltópóló és egy leggings, hogy legyen mit átvennem, ha csurom sár leszek. Hazáig úgyis autóval fognak vinni, teljesen mindegy, miben vagyok.

Haha!

Program után aztán átvedlettem muddy amazonba és végignyomtam az akadályokat. Nagyon élveztem! :D Már úgyis régóta készülök a budapesti Legion Run-ra és társaira (pl. Brutálfutás), ahol viszonylag kis távot (5-7 km) kell megtenni elég durva terepen. Gumiabroncsokon keresztül ugrálás, falra felszaladás, kötélmászás, drótkerítés alatt átbújás, sáron keresztülvergődés, és sorolhatnám, mi ez, ha nem izgalmas és vonzó számomra? :))

Hamar le”zuhanyoztam” magam egy slaggal, hisz sem tusfürdőm nem volt, sem a többieknek ideje, hogy még azt is megvárják, de minek is, majd hazaérek és tiszta leszek. Megint csak haha. :) Immár szárazban és autó-kompatibilisen (hangsúlyozom, hogy autó és nem ember…) tartottunk hazafelé, de Vármező fele vettük az irányt, mert Jobbágytelkén kidobtuk Bellát a Néptánctáborban. Ha már ott voltunk, a nagy melegben mi is ittunk egy üdítőt, épp akkor toppant be Kata. Nagyon megörült, hogy ott lát, rögtön el is kezdett noszogatni, hogy miért nem maradok én is estére? Tényleg miért is nem? Nos, sorolnám: nincs már váltóruhám, mert amit vittem, csurom sárosan fekszik a táskámban. Én magam is koszos vagyok, a hajamtól a kislábamujjáig. Egy leggingsben vagyok, ami köztudottan nem nadrág!! Nincs kajám. Nem hoztam hálózsákot és hol fogok aludni? ….. Soroltam, soroltam a kifogásokat, de Katáról és Belláról úgy pattantak vissza, mintha páncélban lennének. Megoldjuk! Kételkedtem és bizonytalan voltam. Kétségtelen, hogy van nálam kontaktlencse cucc meg fogkefe, ami a legfontosabb. Meg könyv, ha esetleg unatkoznék. Meg pénz. Bármikor haza tudok jutni, ha szörnyű lesz. Tényleg, miért is ne…..

És igen, kitaláltátok: képes voltam meggyőzni magam ;)

az udvar délután üresen, este csordultig tele élettel

Nos, természetesen attól is tartottam, hogy nem lesz kivel beszélgessek, mert Katának és Bellának megvannak már az ismerősei, ők majd velük lesznek, meg amúgy is, ha táncház lesz én addig mit csinálok…? Persze, néptáncoltam én, de utoljára oviban…

Nyilván kiderült, hogy ezek a félelmek (is) alaptalanok voltak. Kata rögtön elment és hozott nekem hálózsákot, szoknyát meg felsőt, Orsi befogadott a sátrába, a sátortáborban pedig szóba elegyedtünk Adorjánnal, aki meg elintézte a vacsinkat is :) Kért repetát (többször is), úgyhogy végül mind annyira jól laktunk, hogy reggelig nem voltam éhes. Este persze a sörök mellé hozták a többiek a Pufulecet meg a pálinkát, igazán jól voltam tartva :) A reggelit Orsi és Bella terülj-terülj asztalkámmal oldotta meg: volt egy kis sajt, paprika, uborka, halkonzerv, májkrém, nekem meg kétszersültem, összedobtuk, amink volt ;) 

sátortábor

A társasággal sem volt gond. Adorján népszerű (pff), sokan jöttek hozzá beszélgetni, mikor velünk ült, így mindig akadt egy-egy újabb érdekes ember, akit megismerhettem. Még szerencse, mert így egész este szóval voltam tartva :) Aztán hiába mondtam annyira a fiúknak, hogy én nem tudok néptáncolni, csak fölkértek. Nagy szerencsémre két olyan fiú, akik szinte profik (az egyikük jó tíz éve táncol, a másik pedig ugye A., aki ebből is él), úgyhogy nagyon élveztem. A 4 év latintánc és 4 év salsa után persze a ritmusérzék bennem van, és nagyon jól megtanultam, hogy hagyjam magam vezetni, így az ügyes fiúk vezetésére szinte tündérnek éreztem magam, úgy táncoltam. Eszméletlen érzés volt…! 

táncrend :)

kis hangulatvideó

Minden félelmem tehát alaptalannak bizonyult, és nem csak, hogy nem unatkoztam, de olyan élményekhez jutottam, amit ha kihagyok, sokkal szegényebb az életem. Nem utolsó sorban pedig megismertem olyanokat is, akikkel remélem még jó darabig ápoljuk az ismertséget… :)

Szombat délben terveztünk hazamenni Jobbágytelkéről, de úgy alakult, hogy csak 3 körül tudott valaki elvinni kocsival Vásárhelyig. Otthon lezuhanyoztam, hajat mostam (hogy ez milyen fasza érzés két ilyen nap után!!) éés nekiálltam volna valami tök haszontalan dolgot művelni, amikor hívott Bella, hogy ő visszamenne estére Telkére, nincs-e kedvem menni. Nem volt kérdés, 20 perc múlva nálam voltak és suhantunk vissza. :) Megnéztük a Maros Művészegyüttes előadását és Katáékat, akik mint kezdő táncosok felléptek jobbágytelkiből. Annyira élveztem azt a lányzót nézni, sugárzott tánc közben! Mennyivel többet ér, ha valaki szívből és lélekkel csinálja, amit csinál, mint az, ha minden lépést tökéletesen lép és nem ront a koreográfián… Az egyiket úgy nézed, mintha egy virág a szemed láttára nyílna ki, a másik csak egy gép, aki leköveti amit belétápláltak. És jajj, mégis mennyivel több az ilyen ember! Örülök Katám, hogy Te olyan vagy amilyen, és hogy én barátságba kerülhettem veled! :)

Katék fellépése jobbágytelki viseletben

Az előadás után kezdődött a mulatság, de mi kint ültünk le, beszélgetni. Gyuri jött oda hozzánk és vele úgy elrepült az idő, hogy arra eszméltem föl, Belláék indulnának haza. Rövid, de intenzív látogatás volt. :)

Következő hétre Katával már előre megbeszéltük, hogy a szovátai program után kiutazunk Sófalvára. Amikor végeztünk – már tudatosan – zuhany, hajmosás, felfrissülés után mentünk az újabb néptánctáborba. :) Nem tudtuk, kiket kapunk ott, de biztosak voltunk benne, hogy jól fogjuk érezni magunkat. :) Már a legelején összetalálkoztunk Reginával, aki maga is hirtelen elhatározásból jött le (vele előző héten ismerkedtünk meg, Jobbágytelkén), onnantól hárman folytattuk az estét. Ettünk dinnyét kiskanállal és kaptunk megint repetát, a jóllakatásunkkal megint nem volt gond :) Voltam bent énekórán, ahol kis füzetből népdalokat tanítottak, és hála a Döme-féle szolfézsnak (meg a népdalok hasonló zenei ívének) a legtöbbet azonnal együtt tudtam énekelni a többiekkel, akik egy héten keresztül tanulták őket. Nagyon jó érzés egyre tudatosabbnak lenni a zenében! :)

Később megérkeztek Kata táncházas ismerősei, akik annyira nyitottak és jólelkűek voltak, hogy azonnal befogadtak engem is. Elekkel hosszan beszélgettünk (mint hogy mindketten zárkózott és magába forduló emberek vagyunk :P), Csaba pedig megtáncoltatott. Annyira semmit nem élveztem az utóbbi hónapokban, mint azt a táncot! Azt hiszem, igaz ez mind a táncra, mind a való életre is, hogy ha egy férfi férfi, mellette igazi nő lehet egy nő. Ott királynőként éreztem magam, csudajó táncosnak, pörögtem-forogtam, nevettem, botlottam, de együtt éltem Csabával és a zenével. Olyan tehetségesen vezetett és úgy figyelt rám, hogy elmosódtak a tánctudások közti határok és eltűntek a gátlások. Egy táncrend erejéig eggyé váltunk :)

Felsősófalva, táncház hangulat

Beszélgettem még az este folyamán egy fiúval, de szintén vagy egy órát, csak a nevét nem kérdeztem meg, ez is milyen érdekes :) *Levinek hívják, kicsi a világ, ma este összefutottunk :)) szept. 8.* Aztán jött Gyuri, és ő is táncba vitt. Nála sokkal jobban működött az agyi kontroll, mégiscsak profival volt dolgom, meg aztán van a személyiségében valami, amitől nem tudtam úgy elengedni magam. Maga a tánc kicsit bénácskán, esetlenül, ügyetlenkén ment, de vele más szinten volt meg az összhang. Sajnálom, hogy csak későn találtuk meg egymást (és itt álljon … a sófalvi történet ki nem mondott részeiért), biztos élveztem volna vele is többet beszélgetni.

Hajnali négy körül indultunk útnak, egy lány vitt be minket Vásárhelyig autóval. Katával mindketten elbóbiskoltunk az út utolsó szakaszán, így arra ébredtünk mindketten, hogy a lány kérdi, nem baj-e, ha itt rak ki. Gond egy szál se, kipattantunk, elintegettük az autót és körülnéztünk, hol vagyunk. Egymásra néztünk, és kitört belőlünk a nevetés. Két önkéntes lányzó, aki idekeveredett a nagyvilágból ooolyan elveszettnek érezte magát hajnali negyed hatkor a sötétben egy idegen város idegen pontján, hogy már csak nevetni lehetett ezen :) A legszebb az egészben, hogy percekig még annyira kómásak voltunk, hogy csak kacagtunk, kacagtunk, nem bírtunk abbahagyni, hogy arra ébredsz, hogy valahol ki vagy téve az út szélén. :)) Végül persze gyorsan hazajutottunk, jött arra egy busz, az szerencsére elvitt a központig, ahonnan már taxival hazataláltunk. Pár óra alvás után aztán folytatódott a napunk (idevágó az alábbi kép):

Még sok-sok ilyen spontán, és a spontán történésekre épülő tudatos élményt kívánok magamnak és Nektek is!!!
Love and peace.